megbontott lelkek

2. fejezet - Arabella szemszöge

Axellel mindig is bonyolult volt a kapcsolatom. Eleinte féltem tőle, később pedig már a barátnői elől rejtegetett. Az élet keserves fintora, hogy nem sokkal ezután már ő rejtegette őket előlem.
Tizenegy éves voltam mikor megismertem Axelt. Iskolakezdés volt, ő pedig akkor költözött ide és így, új gyerekként, máris a figyelem központjába került. Olyan volt, mintha mindig is oda született volna. Élvezte a rivaldafényt, a mi városunkban nem kapható iskolatáskával villogott, és elég sok emberrel már az első nap barátságot kötött. Azt hittem, hogy amikor kiderül, hogy velem egy busszal jár a szegényebb városrészbe, alább fog hagyni érte a lelkesedés, hiszen senki sem szentelt figyelmet a szegényekre, ez alól nem volt kivétel. Így működik a hiearchia, ha nem tudsz lépést tartani, kitaszítanak.
Eleinte én sem tudtam, hogy hol lakik, mivel mindig sétált, azzal a kifogással, hogy jó kondícióban kell maradnia. Aztán hanyag lett és a kettővel feljebbi buszmegállónál szállt fel, nehogy meglássák. Mindig felvettük egymással a szemkontaktust mikor fel szállt. Gyakran elképzeltem, hogy beül mellém, de erre sosem került sor, a tekintetét viszont mindig éreztem a tarkómon. Kíváncsi voltam vajon fél-e tőlem. Na nem mintha lett volna miért, de akármikor elindíthattam volna róla egy pletykát, ezzel ő is tisztában volt. Ez a téma valahogy sosem jött fel későbbi beszélgetéseink alatt.
Egy idő után azonban meglepetésemre már nem számított titoknak, és ő, ha létezhet ilyen, még inkább népszerű lett a háttértörténete miatt. Pf, elvált szülők. Ó, mit meg nem adnék, ha nekem is csak egy sikertelen házasság állna a nyomornegyedben levő házunk mögött, és nem túlélési ösztön.
Valami egyébként ismeretségünk első évében taszított tőle, úgy éreztem a szokásosnál is kevésbé kellene megbízzak benne. Anyámtól tanultam meg a női megérzés fontosságát. Azt mondta ő mindig érzi a sunyi, nem tisztességes alakok jelenlétét a társaságban. Ez volt az egyetlen hasznos dolog, amit mondott nekem, és a számlájára tudnék írni a tizenhét évem alatt. Bár szeretem azt mondani, hogy hallgattam is a megérzéseimre, valahogy a tudatalattim ösztönösen ellenszegült ennek, mivel mégis sikerült egymás mellett kikötnünk Axellel.
Mindig arra vágytam, hogy úgy nézzen rám is, mint Bearre, mikor kinyitotta az ajtót és ő boldogan hozzárohant, majd örömködve körbe ugrálta. Irigyeltem azt az állatot, még úgy is, hogy tudtam Axelnek van barátnője. Neki mindig volt. 
De érdekes, valahogy egyiknél sem láttam azt a törődő, szeretetteljes nézést a szemében, amikor róluk beszélt. Bezzeg, ha Bearről volt szó! Mintha nem is számítottak volna neki annyit, mint a kutyája. Néha elgondolkoztam azon, hogy vajon csak előttem nem mutatta-e. Bár erre tudtommal nem lett volna oka, hiszen miattam egyikőjüknek sem kellett aggódnia, nem? Én voltam a "mentálisan zavart lány, akinek családi problémái vannak és támogatásra van szüksége". A "szinte már a húga", akivel ugye azért beszélt, hogy "szegénynek legyen kire támaszkodnia a nehéz időkben". Így voltam én bemutatva mindenki számára. Egy szerencsétlen, egy teher. Bár még így is gyakran felmerült a kérdés a barátnők által, hogy miért foglalkozik akkor velem, miért próbál segíteni, de ilyenkor mindig azt válaszolta, hogy ilyen a személyisége és valahogy ez még inkább imponált a lányoknak. Nem voltam veszély rájuk nézve, hiszen amennyire belül szét voltam csúszva teljesen ráhatott a külsőmre is. Mit tudnék ugyan neki nyújtani a morális felsőbbrendűség érzetén kívül?
Vajon ők is epekedtek a szeretettel teli nézése után? Talán nem is figyeltek fel erre az apróságra. Hiszen Axel is csak lopva mutatta meg ezt nekem, tudta nélkül történt. Nem akarta, hogy észrevegyem, én azonban minden alkalommal felfigyeltem rá.
Nem is tudom mikor kezdtem el epekedni utána, de ez lehet már valamikor a szeszélyes ismerettségünk elején alakult ki. Amikor róla volt szó nem volt nehéz ignorálni a megérzéseimet. Elég volt megvillantania azt a félmosolyt, amiről sose tudtam eldönteni, hogy mit takar pontosan. Gúnyt? Magabiztosságot? Félelmet?
Imádtam a rejtélyes és bonyolult személyiségeket és Axelnek minden porcikája azt sugallta, hogy arra vár, hogy valaki megfejtse.
Elég sok időbe telt rájönnöm, hogy a háttereink ellentéte ellenére mégse vagyunk annyira különbözőek, mint azt mutatta a világ felé. Bár nem véletlen hittem ezt, ügyesen tudta titkolni azt az oldalát. Axel mindenkinek egy átlagos csonkacsaládban felnővő, átlagos alsó-középosztálybeli városrészen lakó és átlagos barátitársasággal rendelkező tizenéves volt. Akinek nem volt nehéz sorsa, nem tapasztalta meg milyen az, ha nélkülözni kell, a szülei hiába váltak el, normális és egészséges környezetben nőtt fel. Mindig támogatták a hobbijait és talán, ha nem lett volna ennyire önző, egy egészen átlagos, nyugodt életszínvonala is lehetett volna diplomával és normális, jól fizető állással. Miért döntött volna akárki, aki józan ésszel rálátott a helyzetére, hogy mindezt eldobja? Hogy lehetne ilyen helyzetben akárki is elégedetlen, boldogtalan?
Már ha létezik egyáltalán ez a szó ilyen formában. Hiszen a boldogtalan állapot tulajdonképpen állandó, néha váltja fel maga a boldogság érzete, illetve különböző ingerek. De persze minden boldogtalan ember azt hiszi vár rá a valódi, felhőtlen, szikrázó, boldog élet. Ahol egész nap csak mosolyogsz, a munkába menet, a buszon, tanulás közben, nincsenek konfliktusaid, nehézségeid egyáltalán. Azonban arra sosem gondol az ember, hogy ez az élethelyzet valójában elég unalmas lenne, már ha nem lenne lehetetlen. Sokan hülyének néznek amikor előhozakodok ezzel a felfogással, és én pontosan értem miért. Axel is így tett. Nyilván, hiszen, hogy merem lerombolni az illúzióit, a hitét egy jobb, sikeresebb, kevésbé átlagos életben. A materiális világban élők nem képesek felfogni, hogy a tárgyi javak, amit mások "sikernek" neveznek, nem érnek fel a boldogsággal, legalábbis nem hosszú távon. Ez a hit teszi tönkre az átlagos családokat, hiszen mindig valaki jobbra, fényesebbre, gazdagabbra, tökéletesebbre, nagyobbra vágyik. A folyamat közben persze mind elfelejtjük honnan jöttünk. Szerintem ezzel a földhözragadt gondolkodásmódommal fogtam meg Axelt. Úgy is fogalmazhatok, hogy ilyen emberekből elég kevés vette körül.
Egy idő után az elején érzett megrögzött kíváncsiskodásom felé görcsös ragaszkodásra váltott át. Ez volt a fordulópont, amikor már nem féltem a kihívástól, személyében, mivel már a mindennapjaimat tette ki és azon kaptam magam, hogy nélküle csak a saját nyomorúságom tölti ki a gondolataim.
Erre nehéz másfél év távlatából akármit is biztosan mondani, de talán ez volt az, ami miatt tönkrementek a kapcsolatai is. Nem akartam, hogy másra is legyen kapacitása rajtam kívül. De Axel nem bánta, miért is bánta volna? Hiszen nem nézett úgy rájuk. Nem tudhatom mit jelentettek neki valójában, sosem beszélt róluk nekem, de talán pont ezért sem érdekelt, ha szakítottak. Amikor egy idő után már a barátainak is furcsa lett Axel viselkedése, sokan elfordultak tőle és elterjedt róla egy pletyka, mi szerint egy "hűtlen nőcsábász" lett. Sajnos sosem védhettem meg, és fejthettem ki az ellenvéleményem, hogy márpedig igenis hűséges típus volt. Felém legalábbis.
A holdfényben tett közös sétáink esténként voltak a napom fénypontjai. Ez volt az egyik legfőbb közös titkunk. Ő megjelent az ablakom alatt, megkocogtatta az üveget és várta, hogy kisegíthessen rajta.
Eleinte rosszul esett, hogy csak este találkozgattunk, aztán lassacskán elfogadtam a döntését. Hiába ő volt minden nap az utolsó, akivel beszéltem, de én a fél karom oda adtam volna, hogy csak egyszer az ő hangjára kelhessek.
Sok furcsa szokása volt ezen kívül is, például az, hogy csak akkor nézett rám a sétánk alatt amikor köszöntünk egymásnak. Én személytelen dolognak tartottam anélkül a beszélgetést, de ő inkább a távolba nézős lélekkiöntési módszert preferálta. Ezért végül is hálásnak kellett volna legyek, hiszen olyan dolgokat osztott meg velem, amiket senki más nem tudott róla - akkor pedig miért is számít, hogy ezt hogyan teszi, ugye? Nos én sem tudtam erre választ adni, de nagyon hiányoltam a szemkontaktust tőle. De aztán amikor egyszer, valahára, hozzám fordult december végén a szokásos sétánk közben egy borús, esős téli este, egy esernyő alatt állva végre közelről megcsodálhattam holdfénytől csillogó olajzöld szemeiben. Első hosszú szemkontaktusunk volt, ami nagyon romantikus lett volna, ha nem sejtettem volna, hogy tervez valamit.
Ez az egyetlen dolog az elmúlt évből amire kristálytisztán emlékszem, ugyanis aznap este jöttem rá, milyen jó is tudatlannak lenni és hagyni, hogy a hited elvakítson. Érdekes az élet, mindig rájössz, hogy még van mit tanulnod. Sajnos legtöbbször ezeket más embereken keresztül szereti átadni, így történt az is, hogy Axelt ezen a délutánon láttam utoljára.
A "végső búcsú" mindig fájdalmas, pláne akkor, amikor tisztában vagy vele, hogy itt a vége és most tényleg nem lesz új esélyed. Amikor tudod, hogy számodra a másik fél mindig is többet jelentett és csak azért szakítja meg veled a kapcsolatot, mert az ő érdekeit nézi. Hiszen mindig is önző volt, elvett, kihasznált, csak te nem láttad mert nem akartad látni.
Ilyenkor ez arról kellene szóljon elméletileg, hogy a legkedvesebb emlékeitekre gondolsz, próbálsz optimista maradni és nem nehezíteni tovább a helyzetet különféle "mi lesz velem most?" kérdésekkel. Na gyakorlatilag pedig a fennálló szituációban, minden vagy, csak optimista és 'kedvesen nosztalgiázó' állapotban nem. Ilyenkor könnyekkel küszködve átveszed magadban az összes olyan eshetőséget, amikor változtathattál volna az események kimenetelén, vagy lépést tehettél volna, áthidalhattad volna azt a, most már, hihetetlenül kicsinek tűnő távolságot köztetek. Persze nyilván most bánod meg az összes ilyet, nem három hónapja, nem fél éve, amikor még minden a "hétköznapi" problémáidról szólt és nem volt körülötted a szokásosnál nagyobb zűrzavar. De hát ilyen az élet, nem? Nem törődik azzal, hogy neked mikor lenne optimálisabb feldobni azt a lehetőséget, ha épp nem vagy olyan élethelyzetben, akkor így jártál.

Néztem ahogy, mint egy fekete nyúlvány, távolodik az alakja a holdfényes mellékutcán, amin megannyi órát töltöttünk esőben, szél- vagy homokviharban. A szipogásom hangja töltötte meg a szinte rám nehezkedő, sűrű, szmogos, eső előtti levegőt. Reménykedve nézek utána, hiszen úgyis vissza fog fordulni. A romantikus könyvekben így működik, nem? Ő sosem tenné ezt velem. Az Axel, akit én ismerek.