megbontott lelkek

5. fejezet - Tina szemszöge

Egy idegen férfival voltam bezárva egy lopott autóba, nekem mégis a legnagyobb problémám a korgó hasam volt. Nem mértem fel a helyzet súlyosságát, bár ritkán kellett elemeznem embereket, kitalálni a szándékaikat, úgyhogy nem épp meglepő. Vállat tudtam volna vonni a bolygó összes bűne felett, ha cserébe megszabadulhattam volna legalább egy pár órára a démonomtól, ami belülről emésztett, ami miatt egy percre sem érezhettem magam normálisan. Olyan rég élt bennem, hogy már inkább a velem szót lett volna érdemes használnom. Szinte már nem tudtam köztünk különbséget tenni. Kiskoromban tudtam hol ér véget az én fékezhetetlen és telhetetlen éhségem, és hol kezdődök én magam, azonban az idejét ma már nem tudnám megmondani, hogy ez a határ mikor mosódott el.
A rádióból egy elég közismert férfi énekelt egy, számomra melankónikusan hangzó, mégis áhítatos és végtelenül őszinte szerelmes dalt. Azonnal felismertem Tony Bennett kellemes énekhangját, kissé családias hangulatot idézett a kocsiban. Eszembe juttatta Agnest, ugyanis egyik nagy kedvence volt, ha játszották a rádióban mindig énekelte. Furcsálltam, hiszen a romantika soha nem állt közel a személyiségéhez, már amennyit engedett belőle láttatni. Egy Agnes féle nő sosem mutatta ki a boldogtalanságát, elégedetlenségét, ahogy a vágyait és gyenge pontjait sem. Valahol mindig is szántam emiatt, nyilván mindenkinek meg akart felelni, jó feleségre és tiszteletre méltó nőre vallóan titokzatos akart maradni. Sérthetetlennek. Ezzel valójában csak elérte, hogy minden létező embert ellökött magától egy idő után. Minket sem tudott átverni a csütörtökönként rendezett hamis teadélutánjaival, tudtuk, hogy csak sétálni megy a körzetünkben. Lehet ezeket az apró töréseket, mint például egy-egy ilyen elkapott dúdolgatás, vagy a szokásos tornácon nézelődése közbeni sóhajtozás, jobban meg kellett volna becsüljük, hiszen ezek szinte néma segélykiáltásai voltak megfáradt lelkének. Bár nem mintha tudtunk volna ezekkel mit kezdeni, hozzá sem éppen állt közel az emberi bánásmód, nem igazán volt a mintapéldája a törődő nevelőnek. Így aztán miért is tanultunk volna többet tőle önsanyargatáson, előny kovácsoláson és hazugságokon kívül? Talán nincs jó hatással az emberre, ha tiszta tényeken alapuló feltevéseket is megcáfoltatnak vele. 
Erre a gondolatmenetre hirtelen a nosztalgia keserédes íze kúszott fel a torkomból. Fintorogtam egyet, majd pánikszerűen körbepillantottam, hogy látta-e a férfi, azonban ő csak fütyörészett. Ha egy valamit nem tudok a mai napig kiverni a fejemből, az ez az ösztönös mozdulat, ami már a zsigereimben él, egy darabka a múltból, amit sosem tudok igazán elengedni. Egy darabka Agnestől, mondhatni az egyetlen dolog, amit valaha kaptam tőle. 
Oldalra döntöttem a fejem, megtámasztottam a karommal és kibámultam az ablakon. Egy pillanattal később egy visszatérő, furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha valami rázuhant volna a mellkasomra, szinte beleszorított az ülésbe, olyan erővel lett úrrá rajtam. Ezt éreztem akkor is, amikor anyámat bevitték a börtönbe, és az első estémet töltöttem a nyikorgó, rozsdás rugókkal teli ágyamban és a penészes betonfalú lyukban, amit a szobámnak hívtunk. Alig kaptam levegőt, azt hittem ténylegesen megfullaszt. Rászorítottam nyirkos tenyeremet a mellkasomra, és próbáltam manuálisan egyenletes tágulásra és összehúzódásra bírni a tüdőmet. Gyűlöltem, mivel onnantól kezdve minden este át kellett élnem. Akkoriban nem tudtam hova tenni ezt az érzést, dehát annak, akinek sohasem volt otthona, mégis honnan kéne tudnia mi az a honvágy? 
Tisztában voltam vele, hogy jó döntést hoztam, azonban a tudatalattim sem az El Paso-i házba vágyakozott. Nem is egy másik helyre, sokkal inkább egy másik életbe. Utóbbi vágyam jó párszor visszatért hozzám az évek során, mikor túl bonyolultnak tűnt minden. Kételkedések sorozata zúdult rám hirtelen, én pedig nem tudtam elképzelni, hogy mégis, hogy kellene bírkóznom ennyi érzelemmel. Idegesen dobolni kezdtem a kezemmel a térdemen és a gondolataim elterelése érdekében inkább behunytam a szemem.
Próbáltam magam teljesen átadni a zenének és kizárni a kételkedő gondolatokat, és kicsit elengedni magam. Egy idő után furcsán könnyednek éreztem magam, mintha nem is egy autóban ülnék, hanem felhőkön. Békét éreztem és megnyugvást, csak korgó hasam hasított bele a kellemes, dallam áztatta csendes térbe. Ezt furcsálltam is, hiszen a sofőr semmit sem kérdezett a legutóbbi interakciónk óta. Gondolataim ismét pörögni kezdtek. Vajon ő is Dallasba tart? Vagy meddig visz el? Miért megy arra egyáltalán egy lopott kocsival? Mit akar egy nagyváros közelében egyáltalán? Sec-perc alatt kiszemelik a rendőrök. Ahogy a gondolataim egymásba fonódtak és mélyebben leástam a fejemben kérdéseimmel a sofőr hátterébe, egyre inkább elfogott egy kellemetlen érzés. Ismét meghallottam az ismerős dallamát a Because of you-nak, amit furcsálltam, hiszen csak nemrég játszották le és általában háromóránként szokták a zenéket ismételni. Ezek a rádiócsatornák sem az igazik már, gondoltam. Azonban ez elindított egy vészvillogót a fejemben, amire az újkeletű zötykölődés is rátett. Miután végigjátszottam a 'mi van, ha...' kezdetű gondolatmenetet, kipattant a szemem. Felkaptam a fejem és a kocsi fényszórói egy rögös utat világítottak meg előttünk, ami semennyire nem hasonlított a pár perccel azelőtt látott autóúthoz.
Vannak azok a pillanatok, ahol, ha lenne esélyed cselekedni sem tudnál, mert leblokkolsz. Pánik. Mint apró tövises inda, felkúszik a testeden és kimérten szorongat, csak egy jelre vár, hogy megfojthasson. Ez a jel általában a teljes őrület határa, a tehetetlenség utóhatása. Gondolataid pörögnek, azonban a tested nem engedelmeskedik. A tudatalattid már túlélő funkcióba kapcsolt, azonban nem engedheted meg magadnak ezt a luxust. Most még nem.
Szétnyitottam ajkaim, hogy számonkérhessem a férfit, azonban torkomon akadt a szó. Megmozdulni sem mertem, csak átfuttattam a szemem az autómagnón át a digitális órára. A periférikus látásomból láttam, ahogy ahalovány fény megvilágította az idegen arcát, ami most már ijesztőnek és barátságtalannak hatott, tekintve, hogy egyedül voltam vele egy elhagyatott földúton. Egy könnycsepp csurgott le az arcomon.
Még közel egy órán keresztül utaztunk a korom sötétben, mire egy fák közötti, még az előzőnél is szűkebb útra tértünk. Egy kapun áthaladva egy kivilágított pajta kúszott a látóterembe. A narancssárgás fény kiemelte a férfi ráncokkal barázdázott arcát, de egy halvány mosolyt véltem felfedezni az arcán.