megbontott lelkek

6. fejezet - Arabella szemszöge

Mindig is gyűlöltem a nevemet. Giccsesen hangzik, túl eredeti, kivételes. Az ellentétét képviseli mindannak, ami én vagyok. Mintha anyám azért találta volna ki, hogy megnehezítse az életem. Jelentése vitatott, de a Latin szerint 'imádságos'-at jelent. Ez alapján azt feltételezhetnénk, hogy anyám hívő, de ezen kívül talán csak a józan lét áll tőle távolabb. Pedig sokszor gondolkozok azon, hogy mennyivel másabban alakulhatott volna az életem, ha nem Arabellának hívnának. Hiszen biztosan másképp lenne minden, nem? Bolond feltételezésnek tűnhet, hiszen a név a legkevésbé befolyásoló tényező egy ember életében, de ha mindennap hallgatnod kell egy bizonyos férfitól artikulálatlan üvöltés közben, akaratlanul is megutálhatod.

Gabriel Scott szereti eljátszani, hogy nála fontosabb ember nem létezik a világon, és hogy az én életem is körülötte forog. Amikor néha-néha úgy érzi, hogy ez nem igaz, hatalmas balhét csap és elhord mindennek. A ma délutáni is ennek a nárcisztikus zavarnak köszönhető kirohanása ahogy sejtettem, csak a jéghegy csúcsa volt, később még várt rám a fekete leves.
Nyilván nem állt mellém a szerencse, ugyanis amikor hazaértem hajnali öt fele, csak arra vágytam, hogy ledőlhessek az ágyamba egy gyors zuhanyzás után. Ehhez képest, most fél öt van és remegve babrálok ismét a fürdő ablakával, miközben elmosódva hallom a fém csat hangos csattanásait, és a fa keserves repedezését alatta.
Amikor hazaértem a konyhában ülve várt, előtte egy karton sör szétszóródva, kiöntve. Feje az asztalra bukott, bele egy kisebb tócsába, ami a feldöntött üvegekből keletkezett. Ledermedtem, mert tudtam, hogy amint egy kis zajt hall, fel fog kelni és akkor aztán cseszhetem. Megpróbáltam halkan besurranni a keskeny résen az asztal és az előszobaszekrény mellett, magamhoz szorítottam az dzsekimet és a kistáskámat, nehogy esetleg beleakadjak valamibe. Már majdnem átjutottam a konyhán, már csak pár lépés választott el az folyosó boltívétől, ahol már látótávon kívülre estem volna, ekkor azonban megnyikordult alattam a padló.
Felkapta a fejét a hang irányába, és meglátva engem meglepően gyorsan talpra ugrott.
– Hé, te! Gyere csak vissza. – ujjaival mutogatott felém. Pár másodpercig haboztam, ezalatt lopva rápillantottam a faliórára. Öt óra nyolc perc. Pont két órája, hogy ez az egész rémálom elkezdődött. Megfájdult a fejem hirtelen, ahogy az emlék átsuhant rajta. Gabriel ismét rám szólt, de most már erőteljesebben tette, kiérződött a türelmetlenség a hangjából. Elindultam felé, vissza a konyhába, bár szívesebben húztam volna az időt, mert örültem volna, ha anyámat is felkelti, és nem egyedül kell lejátszanom ezt vele ismét.
– Mégis mit képzelsz, hogy gondolod, hogy hazaesel hajnali ötkor? Lassan már kel a nap, te meg, mint egy rossz kurva épphogy csak hazatántorogsz.
– Miről beszélsz Gabriel? Dolgozni voltam. – válaszoltam értetlenkedve.
– Ja, persze, hajnali ÖTIG?? Miért gondolod, hogy én ezt majd elhiszem? – kifejezéstelen arccal néztem rá. Nem bírtam komolyan venni, hiszen tudta, hogy nincs okom másért kint maradni.
– Megint vele voltál, mi? Vagy egy milliószor elmondtam, hogy ne merj többet azzal az emberrel mutatkozni!! – szinte köpködte a szavakat. Itt természetesen Axelről beszélt, pedig annak a balhénak már jó pár hónapja. A reakció nélküli arcom még inkább feldühítette, elindult felém. Pulzusom hirtelen megugrott, már megéreztem a helyzet komolyságát. Megkerültem az asztalt, így most a legtávolabbi csücskén álltam, vele szemben. 
– Tudod, hogy semmi közöm Axelhez már. Semmi értelme ennek sem. Elmondtam már, dolgoztam. Elhúzódott a munka. – fújtattam. Fejemen a sebhely ismét megfájdult, de most erőteljesebben, mint legutóbb. 
– Ti nők akármit képesek vagytok teljes meggyőződéssel mondani. Pláne te meg anyád. Szerinted ez normális? A szomszédok már beszélnek, azt hiszik futtatnak. Látnak mindent, és ha így folytatod ennek rohadtul nem lesz jó vége. – előre lendült és elkapta, majd erősen megszorította a csuklómat. Megpróbáltam kicsavarni magam a fogásából, de közelebb rángatott magához. Éreztem az alkoholos, állott szagot kiáramlani a szájából, ahogy megszólalt. 
– Eltartalak titeket, mindent nekem köszönhettek, és ez a hála, hm?! Azt akarod, hogy letartóztassanak? –az összes energiám beleadtam, de még így, részegen is erősebb volt nálam.
– Ne ficánkolj már annyit! – kiáltotta és megcsavarta a csuklóm. A fájdalomtól könnyek gyűltek a szemembe.
– A kurva életbe, sosem tettél értem semmit, itt én gürcölök azért, hogy legyen neked mit enned, neked lenne mit megköszönnöd nekem. De persze a nárcisztikus emberek sosem veszik észre, ha nem nekik van igazuk, nem is várom el tőled. – szemei szikráival találkozott a fátyolos tekintetem, amikor feladtam a küzdelmet a szorosan tartó marka ellen.
– Tudod kivel beszélj te ilyen tiszteletlenül te kis kurva! – hangja mennydörgésként érte a csendes éjszakát, ahogy az ezt követő csattanás is az arcomon.
– Nem csodálom, hogy apád elmenekült, itt én vagyok az, akinek akármit is köszönhettek. Hálátlan, okoskodó picsa vagy, aki feljebbvalónak gondolja magát csak azért, mert egy valamirevaló férfi egyszer is szóba állt vele.Meg sem érdemlitek a kedvességem. Én adtam tetőt a fejetek fölé, én finanszírozom a hülye kis bevásárlásaitokat is. Rajtam, BELŐLEM éltek. Nem ismered azt a mondást, hogy nem szarsz oda, ahol enni kapsz? Na akkor most megtanulod, mocskos kurva! – azzal ellökött magától, hátratántorodtam és bevertem a fejem a fogasba. Hideg csapta meg a hajam, ahogy talpra erőltettem magam. Elkezdte kifűzni az övét, én meg kihasználva, hogy épp nem figyel, befutottam a fürdőbe ismét.

Az apám. A nevemnél talán csak az ő említését utálom jobban hallani Gabriel szájából. Úgy szeret dobálózni ezzel a mondattal, mintha tisztában lenne a történtekkel. Nem, apám valójában nem elmenekült és nem lett öngyilkos. Ez csak az biztonságosnak titulált verzió, amit anyám talált ki szerinte az én 'mentális egészségem védelmének érdekében'. Azonban az én véleményem az, hogy csak el akarta kerülni, hogy akárki is szóba hozza, elvégre mindig is kerülte a témát, nem volt hajlandó részletesen beszélni róla, még a rendőrségnek sem. Sok éven át apám igazi nevét sem volt hajlandó elmondani, mindig csak "tudodki"-ként emlegette. Amikor tizenhárom lettem, egy félmondatból, amikor telefonon beszélt egy munkatársával, szinte suttogva, mivel elvileg aludnom kellett volna, meghallottam, hogy Billként hivatkozik valakire. Nem ismertem ilyen nevű férfit, így aztán tovább hallgatóztam, mivel azt hittem, egy új pasiról van szó. Pár perccel később minden megértettem. Legalábbis azt hittem akkoriban. 
Anyám sok ideig hallgatott, míg a telefon másik felén csicsergő hang eltűnt. Ekkor elfúló hangon megszólalt, de szinte alig jött ki hang a torkán, így nagyon kellett füleljek, hogy értsem, amit mond. Még a lélegzetvételem is visszatartottam.
– Persze, hogy hiányzik. Te is tudod, hogy mindig fog. Soha nem leszek már boldog, nélküle nem. Legszívesebben utána mennék. – nagyon gyorsan összekötöttem a szálakat. Apámról beszélt. A számhoz kaptam a kezem, látásom fátyolossá vált. Visszasiettem a szobámba, még mielőtt lebuktam volna a szipogásommal. Tehát kiderült számomra, hogy a teljes neve valójában William Medsen. Aznap este átnéztem egy mappát, ami tele volt tömve a gyerekkori rajzaimmal, és több órán át sírtam felettük, és írtam rá a családi képekre a nevét. A rajzok fele persze kissé elmosódott, ahogy könnyektől és tintától maszatos kezemmel próbáltam olvashatóan hozzáadni egy utolsó, nagyon fontos részletet a gyerekkoromhoz.

William Medsen. Ez az a név, amit, ha egy normális életet élek, nem egy kihallgatott beszélgetés alapján kellett volna rájöjjek, hanem anyámtól tudtam volna meg. nem tizenhárom évesen kellett volna kimondjak először. Sőt, ha tényleg normális életem lenne valójában nem tizenhárom évesen kellett volna kimondjam először. 
William Medsen volt a neve annak az embernek, aki a kisgyerekkori képzelgésemnek egyik főszereplője volt. Grillezés egy nyugodt szomszédságban valahol Miami keleti részén, ahol sok a tengerpart, a homok, süt a nap, mindenki boldog, kedvesek az emberek és végre nem kell titkolnom, hogy hol lakok és kivel, ha megkérdezik. Egy tikkasztó nyári nap egy parkban, buborékfújóval rohangálás után nevetve elterülni a fáradtságtól az árnyékban. Egy autós túra valahova a hegyekbe, hazafele beugrunk a kedvenc éttermünkbe, a Lucy's Dinerbe, majd mikor hazaérünk az ebédtől és az egésznapos sétától elfáradva bezuhanok az ágyba, és alszok. Mikor felkelek apa vacsorát készít, és anyával halkan beszélgetnek a konyhában. Másnak talán átlagos nap, de nekem ez többet jelentene, mint amire valaha vágyhatnék. 
Talán emiatt olyan fontos nekem, hogy ne higgyem el anyám ócska meséjét, amit valamiért senki sem kérdőjelezett meg soha. 

Most három háztömbbel odébb ülök egy pad támláján és egy kissé nyirkos cigarettát tartok remegő ujjaim közt. A nap első sugarai lassan áttörnek a hajnali ködfátyolon, miközben lustán elnyomom a cigarettacsikket a bakancsom talpával. Sokszor elképzeltem már Gabriel arcát e mozdulat közben a talpam alatt, és mindig kielégítően jó érzéssel töltött el.