megbontott lelkek

1. fejezet - Tina szemszöge

Mások csak miután megtapasztalják a felnőtt létet jönnek rá, hogy a felnőttek sem tudnak mindig mindent és sokszor butább döntéseket hoznak, mint pár tizenéves. Erre én nyolcéves koromban jöttem rá, amikor megvilágosodtam, hogy más gyerek anyukája a porcukrot süteményre szórja, nem hitelkártyával igazgat belőle csíkokat a konyhapulton. Talán ez azért is van, mert sokan nem a sztereó-tipikus amerikai nyomornegyedekben nőnek fel, ahol még a gázszámla is luxuskiadásnak számít.  A tartozások, folyamatos rettegés és elalvás előtti imák világa, ahonnan mindenki ki akar törni. Megsavanyodott arcok, összetört álmok jellemzik ezt a helyet, sokan talán a földi purgatóriumként is emlegetik.
Akik mégis ki tudnak innen törni, azok vagy baromi sok tartozást vesznek a nyakukba, vagy a legszerencsésebb emberek a földön. Amint megüresedik az egyik lakókocsi minden itt lakó automatikusan halottnak nyilvánítja az elköltözött embereket. Irigység üvölt erről a cselekedetről, de ez már szokássá vált. Ha tartod velük a kapcsolatot áruló vagy. Hiszen mi ebben a negyedben egy közösség vagyunk, egy nagy család. Utáljuk egymást, egy jó szavunk nincs a szomszédunkhoz, de mégis összetartozunk. 
Ez ellentmondásos lehet annak, aki nem ebben nő fel, de én nem hibáztatom őket. Ebbe születnek bele, a példák, amiket kapnak a környezetüktől egyszerűen nem sarkallnak senkit arra, hogy jobbak legyenek. Így aztán nem is próbálnak. Persze mindenki ki akar innen jutni, de tenni ezért már nem egyértelmű lépés sokaknak. Szomorúnak és reménytelennek tűnhet a helyzet, de valakinek ez a normális. Miért is lenne nem normális? 
Együtt szidjuk a rohadt középosztálybeli kurvákat, akik az utca túloldalán a betontenger lakásaiban laknak. Akiknek semmi más dolguk nincsen, csak mereszteni a seggüket az irodában és sétáltatni naponta kétszer az abnormálisan kicsi kutyáikat. Hogy merészelik a képünkbe tolni, hogy ők szerencsésen házasodtak? Ha szinglik akkor pedig biztosan adót csalnak.
Sosem volt divat nálunk, hogy elismerjünk valakit. Ha meg kéne ezt fogalmaznom, a jobb-módúak lehúzása örömforrás volt a közösségünknek.
Gondolom senki sem lepődik meg azon, ha azt mondom anyámat tízéves koromban lecsukták. Huszonöt év letöltendőt kapott kábítószerhasználatért, én pedig egy közeli árvaházban kötöttem ki. 
Mint kiderült, a szembe szomszédunk Gerald hívta anyámra a rendőröket. Sosem bírtam Geraldot, mindig is egy semmirekellő spiclinek tartottam.
Maga az esemény egyébként senkit sem ért meglepetésként, anyám életstílusa ugyanis nem állt távol egyik ott lakótól sem. Elkerülhetetlen, szinte teljesen hétköznapi mozzanat volt, mindenki tisztában volt vele, hogy előbb utóbb meg fog történni. A szokatlan tényező az ügyben egyedül én voltam, egy tízéves kiskölyök minden egyéb felmenő nélkül, de engem is hamar elintézett a gyámügy annyival, hogy elhelyeztek a legközelebbi putriba, amit ugye árvaháznak csúfolnak. Nekik ez rutinművelet volt, nekem meg nem volt érzékelhető a változás, hiszen egész életemben egy lepukkant porfészekben éltem, csak alig két kilométerrel odébb. Eleinte még el is hittem, hogy jobb lesz ott nekem.
Körülbelül két hónapot töltöttem ott állott levegő és penészszag terjengésében, miközben menzás főzeléknek csúfolt leves állagú, szagos kajákkal tömtek. Talán akkoriban alakult át az étellel való viszonyom, de az is lehet, hogy mindig is rossz volt. Ma már nem tudnám eldönteni.
Aztán áthelyeztek Agneshez.
1952-ben kerültem másodmagammal egy Texas nyugati csücskében található városba, El Pasoba. Régies, kicsit kopott, csúnyácska házban éltek és a környéket is hasonló tulajdonságok jellemezték. Azelőtt sose találkoztam vele, kedves idős asszonynak tűnt. Hiába laktunk vele, elvárta, hogy magázzuk. Nem egyedül élt, volt egy férje, ugyan ő szinte sosem volt otthon. Kicsit bántam, Agnes mindig kedvesebb volt olyankor. Mintha nem is önmaga lett volna, az előző időszakokhoz viszonyítva. Eleinte keveset dolgoztatott minket aztán szépen lassan minden potya ház körüli munkát is mi csináltuk. A háztartás vezetésére sarkalt, sosem hagyta, hogy pihenjünk, vagy az ő fogalmazása szerint "hogy lophassuk a napot". Ha rajtakapott, szó nélkül elvitt a kertben álló szerszámos ház mögé, amiről meg voltam győződve, hogy csak azért lett felállítva, hogy a szomszédok ne lássanak ránk, és az odakészített csupasz seprűnyéllel eldorgált. Ha sírtam még fejbe is kólintott vele. Eleinte azt hittem ezt Samuellel is megcsinálja majd, ha rajtakapja, azonban őt sose hallottam szipogva visszajönni. Az én szerszámosház mögött tett kirándulásaimról sosem beszélhettem, pláne nem Agnes férje előtt.
Utáltam azt a várost, a környéket, Agneséket, Samuelt, amiért sosem volt képes együttérzően, vagy úgy en bloc akárhogyan beszélgetni velem. Csak az lebegett a szemem előtt, amivel hitegettek korábban, hogy ez csak ideiglenes, amíg találnak nekem rendes örökbefogadó szülőket. Kicsit lassan forgó agyammal csak akkor jöttem rá a hazugságra amikor egy évvel az áthelyezésünk után érkezett egy levelem anyámtól, amire egyébként a kukában találtam rá széttépkedve. Nehezen ugyan, de sikerült összecelluxoznom és így megtudtam, hogy; anyám véleménye szerint nem kellett volna örökbe fogadniuk Agneséknek mivel az felesleges papírmunka volt neki is, elég lett volna átrakatni másik árvaházba ahelyett, ami bezárt. Fájdalmazta azt is, hogy El Paso messze van a börtöntől, így nem tudom majd gyakran látogatni.

Tehát az anyámtól tudtam meg a szomorú hírt, ami ironikus volt, hiszen addig semmivel nem volt képben az életemmel kapcsolatban a tizenkét évem alatt. Akkor azonban, először életemben, előbb tudott valamit, mint én.
Ezután sokáig csak lézengtem, robotikusan, emlékezetből végeztem a túléléshez szükséges cselekvéseket. Hiányzott a Lakópark és a munkakerülő, drogfüggő társaság, akik a lakókocsi teraszán ülve kibeszélték az utca túloldalán élő embereket és savanyúan bámultak mindenkire. Nevetségesen hangozhat, de bárhol szívesebben lettem volna, mint Agnesszel. 
Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy nem lenne kötelező így éljek. Az életemet a kezembe is vehetném, és én diktálnék, én mondanám meg mikor kellene lefeküdnöm, ismerkedhetnék, lehetnének barátaim, kimehetnék sétálni, világot láthatnék. Nem uralkodhatna rajtam és a döntéseimen végre valahára. Mire tizenkettő lettem Agnes szava járásával élve 'kinyílt a csipám' és nem féltem többé visszaszólni neki, ha igazságtalanságot észleltem, ami nem igazán segített az amúgy is romokban heverő kapcsolatunkon, hiszen ez csak még több konfliktust szült.
Ekkorra már Samuel, aki két évvel volt idősebb és akivel addig egy iskolába járattak, már elkezdte a középiskolát. Addig sem volt velem túl barátságos, de a tinédzserkor egy ilyesfajta kapcsolatnak sem kedvez. Egyre inkább körvonalazódott a fejemben a szökés gondolata, hiszen semmilyen más kiutat nem láttam a helyzetből. Agnes kapcsolata a férjével annyira megromlott, hogy a válás szélén álltak, így a kéthavonta egy-egy napra beköszönő béke sem volt már a látókörömben, pláne nem az indokok listáján, ami miatt ki kellett volna még ott bírjam. Persze eszem ágában sem volt visszamenni a lakóparkba, de a honvágy és hogy tulajdonképpen senkim sem volt elültette a fülemben a bogarat, hogy olyan helyet kell keressek magamnak, ahol ilyen emberek vesznek körül. Tulajdonképpen sosem éreztem magam túlságosan otthon sehol, de ez a hely állt a legtávolabb a biztonságos, családias és befogadó légkörtől. Nem egyszer ejtettem könnycseppeket a régi, megszokott életemért ezalatt a két év alatt, és azt sem tartom kizártnak, hogy az tényleg sokkal egészségesebb volt.
Így történt az, hogy egy hideg novemberi este összepakoltam anyám régi kardigánját, melynek savanykás izzadság és halovány cigarettafüst szaga volt, elloptam a kamrából egy kisdoboz túrót meg két kiflit és elindultam.
Aznap két dolgot tanultam meg. Egy, akármilyen hidegnek is érződik az idő a házból, kint mindig hidegebb van, és kettő; minden embernek vannak olyan pillanatok az életében, amiken érzi, hogy nagyon fontosak. Ilyen például sok embernek egy családtagtól kapott rossz hír vagy új munkalehetőség. Sok ilyen fontos momentum létezhet az életünkben, azonban ezek közül vannak olyan különlegesek is, amiknél érezzük, hogy itt most lezárhatsz egy időszakot az életedben és tovább léphetsz. Ezek a törésvonalak, amikre csak úgy tud referálni az ember, hogy létezik az azelőtti meg az azutáni élete. 
Nekem ez az este volt életem első törésvonala.