megbontott lelkek

4. fejezet - Arabella szemszöge

Nyugtalanító érzés kerít hatalmába, mint mindig, amikor kihalt, sötét utcákon sétálok. Cipőm kopogása tölti be a fülsiketítő csendet. Nem zúg a szél sem, pedig érzem ahogy csupasz végtagjaim kilibabőrösödnek és reszketés jár át. Összefonom magam előtt a karjaim és gyorsítok a tempón. Nem emlékszem merre kell mennem, de ösztönösen visz a lábam. Néha olyan érzésem van, mintha valami kinyúlna a mellettem elhúzódó borostyánnal benőtt kerítésből és lágyan megsimítaná a vállam. Csak beleakadok a levelekbe, mondom, és elhessegetem ezt a gondolatot, de inkább átmegyek az út túloldalára, ahol egy erdő húzódik. Valamiért úgy érzem ott biztonságosabb, és már futok. Elhalad mellettem a táj és egyre valami nyomasztó érzés kerít hatalmába. Mintha már elmentem volna a sorház előtt, gondolom, de lehet csak a fényviszonyok miatt tűnik úgy. Hirtelen egy zsákutcát jelző táblát látok, de én futok tovább, mert visz a lábam. Végtelennek tűnik ez az egyenes utca, mintha egyre csak meghosszabbodna. Zihálást hallok mögülem, megpróbálok ellenparancsolni a lábamnak, hogy megfordulhassak, azonban nem hatok rájuk. Pánikba esem, rájövök, hogy nem én irányítom a testem. Kapkodni akarom a fejem, de már csak egyenesen előre tudom tartani, hiába erőlködöm. Ismét elhaladok a zsákutcát jelző tábla mellett és ekkor a zihálás még hangosabb lesz, mintha az a valami, ami üldözne, közelebb érne. Egyszer csak fülsiketítő zaj csapja meg a fülem, ezer meg ezer szirénázó rendőrautó vesz körbe hirtelen, a fényszóróikkal teljesen elvakítják a látásom.
A nappali padlóján ébredek levegőért kapkodva. Összerezzenek miután kinyitom a szemem, majdnem megvakít az ablakon beáramló lemenő nap sugara. Megállapítom, hogy még mindig cseng a fülem, majd kómásan feltápászkodom és vetek egy pillantást a falióránkra. Kikerekedik a szemem és elmormolok egy szelíd káromkodást. Rám jön a felismerés, hogy délután fél hét van és nagy valószínűséggel Gabriel fekszik a csengőn. Legalább már tudom honnan jött a riasztó hangja az álmomba. Szemforgatva felkapom az kulcstartót a pultról, hogy beengedjem. Kicsit szerencsétlenkedek a zárral, majd kitárom neki az ajtót.
– Anyád? – kérdi a jól ismert számonkérő hangnemében. 
– Nemtudom. Gondolom a szobátokban. – válaszolom karjaim a testem köré fonva.
– És te nem vetted észre, hogy csengetek, vagy mi? Nekem drága ahhoz az időm, hogy baszakodj vele. – közli, majd benyomul mellettem az ajtón. Csak a szememet forgatom. – Remélem főztél mert éhen halok. – nyitja ki a hűtőt a hatalmas sörhasát vakargatva. Szánalommal teli félmosolyra húzom a szám, mert mókás ténynek találom, hogy Gabriel még közel az ötvenhez sem tud magáról gondoskodni. 
Eleinte azt hittem anyám kézben tartja az irányítást, hiszen úgy volt, hogy 'csak lakbért spórolunk', azonban időközben többe kerül nekem ez a kis afférja, mintha csak átlagos bérlők lennénk.
– Nem, mert nem volt időm. – vetem oda hanyagul és a sietős léptekkel a fürdőbe megyek gondosan magamra zárva az ajtót. Nekiállok kiválogatni az esti műszakomhoz a ruhám és hallom, ahogy elkezd tombolni a másik oldalon. 
– Faszomért nem tud ebben a házban senki semmit sem csinálni! Tudnám miért vagy még mindig itt, ha erre sem vagy képes. Semmi más dolgod nincsen, csakhogy takaríts és főzz. – döngő léptei felerődödnek, ahogy
indulatosan közeledik a fürdőszoba felé. – Egyszer úgyis ki kell jönnöd onnan Bella! Ne akard, hogy eljátsszam azt, amit a múltkor! Anyád ki van
ütve, te is tudod, hogy nem hallana. Gyere, viselkedj szépen és csinálj nekem vacsorát! – magam előtt látom a jellegzetes homlokráncolását és a gonosz mosolyát már kihallom a hangjából. Hitetlenkedve megrázom a fejem. Amikor rájön, hogy eszemben sincs válaszolni, kimenni még inkább, magasabb hangerőre kapcsol. – Tudod, hogy nem illik étel nélkül hazavárni a dolgozó férfiembert, ugye? Hát milyen feleség lesz belőled?! – folytatja az üvöltözést, mit sem törődve azzal, hogy válaszra sem méltatom. Átöltözök és letakarítom a cipőmet ameddig ő kintről ostromol ehhez hasonló mondatokkal. Mikor elkezd dörömbölni az ajtón én hang nélkül kipréselem magam az irreálisan kicsi fürdőszobai ablakon és behúzom magam után. Mint ahogy az elmúlt tizenhét évben, most is feltalálom magam, hogy meglógjak az agresszív férfiak elől.

A lemenő nap utolsó sugarai melegen simogatják arcomat, ahogy kifordulok a körútra. Annyiszor megtettem már ezt az utat, hogy már maguktól visznek a lábaim. Erről egy pillanat erejéig eszembe jut az álmom és megborzongok. Sokszor fordulnak elő nálam az ehhez hasonlók, nagyon élethűek, de én nem magyarázok beléjük sokat. Tudom, hogy ami a fejemben játszódik az nem a valóság. Sokszor álmodtam arról is, hogy végre nem egy kisváros szegénysorán lakok, mégis mindig ott ébredtem.
A munkahelyem egy alig tíz perces sétára van a házunktól, így szerencsére buszra sem kell költenem. Mire befordulok pár perccel később a megszokott sarkon és a látóterembe kerül a jól ismert neontábla, már teljesen lemegy a nap. Egyenesen a hátsó bejárathoz megyek, ami az ott dolgozóknak van fenntartva. Eleinte menőnek éreztem, hogy van egy különálló, titkos ajtónk, amin csak mi léphetünk át. Ahogy azt is jól esett kimondani, hogy "mi", referálva magamra és a kollégáimra. Mintha tartoznék valahova. Azonban manapság már nem igazán értem miért lelkesedtem anno annyira ezért a közösségért.
Biccentek és erőltetett mosolyra húzom a szám, így üdvözlöm a pultos lányokat, akik vihogva jönnek ki a mosdóból. Mikor meglátnak elmormolnak egy 'szia Bellát' és elhallgatnak. Egészen addig nem hallom a hangjukat amíg becsukom az öltözőbe vezető ajtót. Megszoktam már a négy év alatt, amit itt töltöttem, hogy mindenki hasonlóan áll hozzám. Igazából sosem tudnám őket hibáztatni, hiszen nekem sem volt feléjük egy normális interakcióm sem, ha jobban belegondolok. Nem az én asztalom a munkahelyi jópofizás. Csak azért nem rúgtak még ki szerintem, mert sajnos nagyon jól végzem a munkám. 
Megkérdezem Hannah-t, egy 30 körüli nőt, aki a legrégebb óta van itt, hogy mi lesz az este témája, amikor a sminkes tükrök elé ülök. Mindig kamu izgatottságot játszok, hátha ragad is rám valami az este miatt, hiszen, ha a vendégek látják rajtam a vágyat a munkámmal kapcsolatban, több borravalót adnak. Ha lelkesnek tűnsz az felizgatja őket, így működik ez a bárok világában. Nekem, mint felszolgálónak, a borravaló a tényleges dopamin, ami segít átvészelni a nehezebb műszakokat. 
Alábbhagy a lelkesedésem amikor Hannah beavat a mai este témájába. Latin Night. Semmit sem utálok jobban. Ilyenkor sosem kapok annyi plusz pénzt, de nem is várom el tulajdonképpen, hiszen a csontos seggemmel és az 'A' kosaras melleimmel nem igazán tudok az elvárásoknak megfelelni. Kitömöm magam mindenféle szivacsokkal, miután magamra erőltettem az aznapi ruhám. Az öltöző koszos, rúzsfoltos tükrében gyakorlom a csípőringatást, gyér neonfényben. Egyedül maradtam itt, már mindenki kiszállingózott mivel kezdenek beözönleni, jó péntek estéhez méltóan, a vendégek. Hannah öt perce szólt, hogy csipkedjem magam, ennek ellenére nem tudok megmozdulni az ajtó felé. Kintről behallatszódik a basszus ismerős dübögése és a tipikus alapzaj, ami a vendégek beszédének és pohárcsörgésnek egybeolvadt masszája. Ajkamba harapok, ahogy az órára pillantva meglátom, hogy negyed kilenc van. Függönyt fel.


Hét perccel múlt három és még egy, férfiakból álló társaság iszogat az egyik kijárathoz közeli boxban. Nem szeretem amikor nekem kell bezárjak, mert ilyenkor rám hagyják az ilyenek kitessékelését is és nincs velük jó tapasztalatom. Egyik lábamról másikra állok, toporogva figyelem őket a pult mellől, tisztes távolságból. Hangosak, nevetnek, jól érzik magukat látszólag. Tekintetem az asztalon tornyosuló piásüveg-hegyre vándorol és összeszorul a torkom. Pánikszerűen pillantgatok az órára, tudom minél tovább várok annál nagyobb esélyem van kapni egy fejmosást a főnöktől. Nem szereti, amikor záróra után még bent maradnak emberek, mert így magasabb a villanyszámla. Próbálom lenyugtatni magam és egyenletessé tenni a légvételem, de ekkor csörömpölés és kiáltás hallatszik, amitől összerezzenek. Levertek egy korsó sört, és az ezernyi szilánkdarabra robbant szét a sakktábla-mintájú kövön. Szentségelnek egy kicsit, majd egy "pincér!" felkiáltás után ismét nevetnek egy sort. Nagy levegőt veszek, mosolyt erőltetek az arcomra és kihúzva magam elindulok feléjük. Minden lépésemnél koppan egyet a magassarkúm és minden létező kollégám szidom, aki már lelépett. Jóval előbb felfigyelnek a kopogásomra, minthogy odaérnék hozzájuk és már lusta mosollyal, amolyan tinis sutymorgással tanácskoznak, hogy milyen mondatokat kellene bejátszaniuk nálam.
– Szép estét, uraim! – mondom tettetett kedvességgel. 
– Szia csinibaba, hozz már nekünk egy új sört, ha már itt vagy!
– Gyere ülj le ide, van neked is hely!
– James, ez az első alkalom, hogy egy nő jött hozzád és nem te hozzá, ezt meg kell ünnepelni! – ilyen és ehhez hasonló mondatokkal kezdenek ostromolni, de én finoman megrázom a fejem és közbeszólok.
– Elnézést uraim, de már zárunk. Meg kell kérnem magukat, hogy hagyják el a bárt. – hőbörgés veszi kezdetét, mire én csak azt válaszolom, hogy ha nem hagyják el a helyet hívom a rendőröket.
– Na ne legyünk már ennyire szigorúak kedves! – mondja az egyik testesebb. – Igyál egyet, látom feszült vagy!
– Áh, szerintem csak régen volt már fasz a picsájába, azért ilyen merev. – ezt füttyögés és röhögés követi. Lopva az órára pillantok. Negyed négy. Haza kellene érnem négyre, mert ahhoz, hogy iskolába beérjek nyolcra, hétkor kell keljek, ami mindent összevetve is csak három óra alvás lenne. Holnap eszméletlen fáradt leszek, állapítom meg. Gondolataimból a hat fős társaság egymást túlharsogó beszélgetése ébreszt fel. Dobbantok a lábammal, és a tűsarkúm üvegszilánkokba ütközik a földön.
– Szedjék össze a holmijaikat és tünés. – hangnemet váltok mert ez mindig beválik és az üvegajtóra mutatok. Elhalkul a társaság és a box legszélén ülő felpattan. Vizenyős a szeme és összeszorítja a fogait. Egy lépést tesz felém, megcsap az orrfacsaró szaga.
– Ne rontsd el a bulink, kislány. – megragadja a karom és erősen tartja minden rángatózásom és ellenkezésem ellenére. – Hacsak nem akarsz hozni még egy kör Tequilát és öltáncolni, akkor jobban jársz, ha most lelépsz. – dacosan farkasszemet nézek vele, de ő csak egy ideig fókuszál rám, utána már mintha csak ürességbe néznék. Felmérem az erőviszonyokat és rájövök, hogy semmi értelme erősködnöm. A szívem a fülemben dobog, amikor elernyesztem a kezem. A legundorítóbb félmosolyra húzza a száját, amit valaha láttam.

Négy óra huszonöt perckor sikerül a holtrészeg társaságot kipenderítenem, és az aznap megkeresett borravalómból hívok nekik taxit. Ahogy elhajt mindkét sárga kocsi, én hosszan bámulok utánuk. A kimerültség és az elmúlt óra történéseinek bevillanó emlékképei átveszik felettem az irányítást. Leroskadok a bejárat elé, kezembe temetem az arcom és lüktető halántékomra helyezem az ujjaim. Görcsöl az szám két oldala a sok erőltetett mosolygástól. Alacsonyan jár a hold, lassan befejezi a műszakját és átadja a napnak a stafétabotot. Vér folyik végig az alkaromon és színezi be előttem az aszfaltot. A cseppeken megcsillan a halovány utcai lámpák fénye.