Genie and the Gentlemen

I/7. Az ördög rózsaszínt visel

Gareth Hughes. Tanulságos, kaotikus és felettébb érdekes volt az a nap amelyen megismertem Gareth-et. Az ember néha a legváratlanabb helyeken lel barátokra. Legalábbis én soha sem gondoltam volna, hogy a Szahara egyik apró oázisában a szomjhalál szélén egy tomboló homokvihar közepén fogok rátalálni egyik legnagyobb bizalmasomra és reményeim szerint egy életre szóló barátra. Bár ha aznap Gareth és az én utam nem keresztezik egymást akkor nagy valószínűséggel most nem lehetnék itt, hogy elmesélhessem ezt a történetet.

Sosem felejtem el azt a megkönnyebbülést, mikor pár korty víz után ismét fellélegezhettem egy fedett helyen, ahol végre nem csapódtak minden pillanatban durva homokszemek az arcomhoz. Először persze megijedtem, hogy egy idegen férfival ragadtam a sivatag kellős közepén, de aztán úgy gondoltam, hogy olyan rossz ember mégsem lehet, elvégre a halál torkából húzott vissza. Gareth akkoriban kereken negyven éves volt, pontosan tizennégy évvel volt idősebb nálam. Annak ellenére, hogy az ő arca is koszos és megviselt volt, igazán jól festett. Hosszúkás képe borotvált és napbarnított volt, szeme sarkában apró nevetőráncok bújtak meg. Akkor még dúsabb, félhosszú, sötétbarna fürtjeit turbán alá rejtette. Bár szüntelenül megnyugtatóan mosolygott rám, arcberendezését eltekintve el tudtam képzelni, hogy felbosszantott tekintete korántsem lenne kellemes. Így inkább csak örültem, hogy a férfi kedves velem és hallgattam a végtelennek tűnő szóáradatot.

Megtudtam,hogy Gareth egy zászlóaljban szolgált. Jobban fogalmazva muglik közé vegyülve teljesített egy megbízatást az Amerikai kormány nevében de erről csak hónapokkal később értesültem amikor már fent állt közöttünk a bizalom és munkatársakká váltunk. Persze nehezen hittem el, hogy katona lenne. Nem tűnt különösebben erősnek és valahogy nem tudtam elképzelni géppuskával a kezében. Sőt mi több, nem is tűnt felfegyverezettnek. Ehelyett csak egy hatalmas koffer volt nála és egyenruha helyett hosszú rongyokat viselt, amelyek előnyösnek tűntek a sivatagi időjárással szemben. De pont ezért mindennek tűnt csak tisztnek nem. Én meg hallgattam a történetét miközben lábaimat magamhoz szorítva figyeltem, némán. Aztán óráknak tűnő percek után elhallgatott. Persze csak egy pillanatra.

,,Mit keres egy ilyen helyen egy olyan hölgy mint maga, kisasszony?"

Kérdezte, én pedig azonnal megsértődtem. Sosem tűrtem a nők bármilyen nemű lealacsonyítását és bár ez a szokásom még mai napig tart, úgy gondolom felnőttebb fejjel inkább csak egy jót nevettem volna a közhelyen. De nem hibáztatom régi önmagamat. Elvégre rendkívül fiatal voltam és bár véremben pezsgett a kalandvágy, zöldfülű voltam. Az aranyvérű eszmék szerint nevelt, francia kisasszony akinek annyi tapasztalata sem volt a világot illetően, hogy majdnem otthagyta a fogát a Szaharában, valóban szánalomra méltó látvány lehetett. Gareth pedig talpig úriember volt és eszerint csupán enyhíteni próbálta a közeli halálélmény okozta sokkot. Mivel úgy tartottam illendőnek, hogy viszonozzam a nyitottságot amit felém tanúsított, én is mesélni kezdtem magamról.

Elmeséltem, hogy miért is utazok a világban. Beszéltem neki a kalandjaimról Nepálban, arról, hogy hogyan keveredtem bele véletlenül Kína alvilági ügyeibe és, hogy hogyan vertek át Egyiptomban mikor tevét akartam venni, hogy eljussak a sivatagon át Nigériába. Mivelhogy két napi utazás után, mikor már csak a homokdűnék voltak az egyetlen társaságom, kiderült, hogy a teve amit vettem beteg és gyenge, így ott kellett hagynom. A gond az volt, hogy még félúton sem voltam és bár nem volt sok holmim, a nagy részét így is magam mögött kellett hagynom, hogy az egész vízkészletemet továbbvihessem. Mint kiderült a fáradozásom így sem volt elég. Míg mindezt elmeséltem Garethnek a homokvihar elállt de nem indultunk azonnal. Pár percig még pihentünk a barlang biztonságában és ez idő alatt Gareth elgondolkodó arckifejezéssel nézett engem. Egymás társasága voltunk egészen Namíbiáig. Ott azt hittem, hogy elválnak az útjaink. Ő neki el kellett érnie egy gépet a Dél-Afrikai Köztársaságban ami visszaviszi Washingtonba nekem pedig egy hajóra kellett sietnem ami az Atlanti-Óceánon át egészen Sao Paulo-ig vitt volna. De Gareth felajánlott egy munkát, ott az USA-ban. Ugyanolyan kalandokat ígért amiket magam is átélhettem volna, csak egyedül, magányosan. Viszont lett volna egy célom, egy munkám ahol a kalandok mellett hasznosíthatom a tudásomat. Nem kellet megfontolnom semmit sem, és azonnal, gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatot.