Az oroszlán üvöltése

3. Fejezet

Borostyánszín szemeim az égre terelődtek azon futó momentumok erejéig, míg megtorpantam a járdaszegélyen, hagyva, hogy a copf fogságából kiszabadult kisebb, szöszös tincsek egyenletes táncot járjanak. A felettünk húzódó boltozatot itt-ott mélykék foltok díszítették, azt mintegy palettának használva. Megpillantottam a felhők mögött, a láthatóságért kitartóan harcot vívó napot, amely elé egy igen vékony felhő rengeteg kúszott éppen azon pillanatokban, amelyekben odatekintettem. Ha valaha meg kívántam volna alkotni a legnagyobb részletességgel a mennyország kapuját, minden bizonnyal pontosan ugyanilyen kép kúszott volna elmémbe. Végtelen melegséget árasztott ezen hűvös napon, ahogy a fény minden erejét bevetve harcolt a felhők takarása ellen, így a széleken reménysugárhoz hasonlóan jelentek meg a fénysugarak. Lenyűgöző látványt nyújtott, még akkor is, ha korábban láttam már hasonlót, nem mellesleg vágytam azokra az erősen küzdő sugarakra, hogy testemen túl lelkemet is melegítse valami.

Fejem lefelé biccentésével szemeim az előttem ácsorgó, méretes fa színes leveleit kémlelték, újfent rácsodálkozva a vibráló árnyalatok alkotta kavalkádra. Igazán mesés látványt nyújtottak itt az évszakok változásai, s voltaképpen nem volt ez másként az átmeneten túl sem. Itt még inkább megszerettem az őszt, s ez elsősorban a látványnak volt köszönhető, ugyanis a terebélyes lombkoronák olyan látványt nyújtottak, mintha csak egy festő vásznáról emelték volna le őket. Sosem láttam ennyire élettel telinek az őszt, mint itt. Az én világomban magával hozta a sötétség érkezésének érzését, s vele az elmúlás fájdalmát, valamint a természet nyugovóra térését, ellenben itt mintha a tavaszhoz hasonlóan felizzott volna mindenben az élet, mert az ősz a tél előszobája volt, s ez utóbbi idején is éppúgy előbújtak a természet teremtményei, mint a kora tavaszi újrakezdésben.

Ahogy néztem a változásra készülő tölgyfa igen méretes leveleit – amelyek között éppúgy előfordult piros, valamint lila is, mint a klasszikus sárga vagy barna – lelki szemeim elé egy régi rajz lopakodott, amely édesanyám kezeinek teremtménye volt. Évekig ott lógott a szobám falán a rajz, amelyet egy borongós, őszi napon rajzolt nekem, miközben a másik szobában, a csukott ajtó mögött előlem rejtőzni kívánva, apám és a nagyapám hangos szavai csattantak fel, szoros egymásutánban követve egymást. A szavak nem csengtek fülemben tisztán, csak a nyugtalanság érzése maradt utánuk, amely anyám tervének sikertelenségét helyezte borítékba, ugyanis legfőbb céljaként a figyelmem elterelése jelent meg abban a pillanatban, amikor ölébe vett és rajzolni kezdte nekem a méretes fát. Gyönyörű alkotás volt az élesen kidolgozott növény a homályba burkolózó háttérrel. Az első – s számomra legbecsesebb – volt, amit tőle kaptam. Szülőanyám szépen rajzolt, hiszen művész volt, aki az alkotás örömét alkalomadtán nehezen cserélte bármi másra, ami ecsetének, s palettájának letételével járt. Művei egyszerre voltak roppant kidolgozottak és végtelenül kaotikusak, amely kettősség magában hordozta az élet édes süteményének citrommal dúsított mázát, amely savanyú szájízt hivatott maga után hagyni. Művészetének középpontjában a modern épületek, s eszközök álltak, ezen okból voltak igazán különlegesek azok a vásznak, s papírok, amelyekre a természet egy darabját örökítette meg a számomra.

Az, amit a látképben sehogy sem tudtam volna felfedezni, az a végtelen statikusság volt, ami szülőm képeinek egy-egy részét jellemezte, s ez nem csupán a különféle Animusok olykor izgő-mozgó lényének okán volt így. A terebélyes lombú fa mögött folyamatos mozgolódás volt megfigyelhető azáltal, hogy az emberek igyekeztek megszerezni az étkezéseikhez elengedhetetlen összetevőket. A piacon a több sorban, kényelmes egymásutánban – sőt néhol különleges alakzatban – lévő bódék összes egyede különböző színben tündökölt, így éppúgy megtalálhatták íriszeim a levendula lilát – virágos kirákatával, ahogy a könyvek százait rejtő halványsárgát. Minden színnek helye volt a sorban, s ahogy észlelni lehetett, az emberek szívében is. Mintha csak a néhány nappal ezelőtt hallott sorok elevenedtek volna meg, így szemeim által látva azt, amit fülem hallott korábban. Nyomatékként fogtam fel a véletlent dacára annak, hogy nem ez az első – és terveim szerint nem is utolsó – látogatásom ezen a piacon. Üdítő volt a légkör, amelyet az egyszerű emberek teremtettek, s nem mellesleg szükséges, mint egy pohár víz a leveleket hordó postásnak egy igencsak tikkasztó, nyári napon, ugyanis a fizetőeszköz – amely e világban egyenlő volt mindenféle értéktelennek látszó, mégis értéket jelentő, különleges, ötágú csillagra alakított fekete kővel, vagy éppen egy félholddal – egyre fogyóban volt bizonyos rétegek körében, így jobb híján cserélgetésre kényszerültek, amiben csupán az emberi jóindulat szabott határt. Ez az oka annak, hogy legutóbb lehetőségünk adódott végignézni, ahogy a zöldségárus – a sóskazöld bódéból kikiáltva – cserét ajánlott egy szegény, vak férfinak, aki a gyermekeinek szeretett volna paradicsomot venni. Egy nagy kosár zöldséget a kevéske, teának kiszárított csipkebogyóért. A lélekmelengető kedvesség tárháza volt, főként mikor egymást ezen piacról ismerők kedveskedtek a másiknak apró dolgokkal. Természetességgel adtak egymásnak, amikor nekik egy kevéssel több volt, jóllehet, tudomásul kellett venni azt is, hogy ennek ellenkezőjére is akadt példa az önkényesség kereteit használva.