Az oroszlán üvöltése

6. Fejezet

Eltelik az idő gyorsan észrevétlenül mintha száz deres magyar hidegvérű húzná a végtelenített óra mutatóját, mégis olykor ólomsúlyú, tonnás fuvar a másodperc.
Ilyennek éreztem az időt ott az erdőben. Órákig volt még sötét, legalábbis ezt tippeltem, ugyanis fogalmam sem volt, pontosan mennyi időt tölthettem ott az ázott törzsön, lehajtott fejjel zihálva, mintegy a maradék ép agysejtjeimért küzdve. Minden második pillanatban úgy éreztem, hogy nem bírom tovább viselni ezt a terhet. Megfordult a fejemben, hogy talán megbolondultam, és éppen most is valahol a világban, egy elmeosztály jellegzetes gyógyszerszagot árasztó szobájában ülök egy kifakult lepedővel terített kifeküdt matracon és küzdök az elmémet ellepő illúzió ellen. Ezen a ponton megkérdőjeleztem mindent magam körül, beleértve saját valómat is. Nem volt egyetlen fogódzkodó sem, amit biztos pontként használhattam volna. Sok mindenben hittem, elég tág kategóriát ölelt fel azon elképzeléseknek tára, amelyeket – ha nem is sajátomként – elfogadtam, mint a világban létező eszmeiség, azonban azt sosem hittem eléggé, hogy az ember átélhet ilyet, képes a saját világától megfosztottan egy teljesen más helyre kerülni. Nem mindig hittem a csodákban, a racionális énem sokszor felülkerekedett, s éppen ezért még nehezebb volt mindezt megemésztenem. Észre sem vettem, mikor szemeimből elindult az első, bátortalan, sós gyöngy, hogy az avarszőnyeg részévé válva kezdjen új életet. Azt hittem, a szomorúságomat sokáig – talán örökké – felülírja még a tehetetlenség fojtogatása, de az elhagyottság magánnyal folytatott keringője erősebbnek bizonyult az első könnycsepp kibuggyanása után bárminél. Elementáris erővel törtek rám az érzelmek, mintha az oroszlán megjelenése csak fokozta volna az érző emberi oldalam megjelenésének intenzitását. Ismerkednem kellett még a sokszor átélt érzésekkel is, minden olyan új volt, minden olyannyira megmagyarázhatatlanul más.
Nem kerestem indokokat, csak vártam, hogy elmúljon a gombóc a torkomban, hogy elfogyjanak a keserves cseppek, hogy leszakadjon rólam ez az érzelmi teher, s végre újra a sajátomnak érezzem ezt a test és lélek együttest. Sosem éreztem magam annyira gyengének, mint az utóbbi hónapokban, s koronázásként e jeles éjszaka, amikor nem próbáltam meg küzdeni, könnyen legyőzhetővé tett. Ezt éreztem, s voltaképpen érdektelenné váltam e tény iránt. Nem érdekelt, hogy a véremet pumpáló szerv olyan sebességet választ magának, hogy bordáim olykor kevésnek bizonyultak testem rabságában tartásához. Figyelmen kívül hagytam azt is, hogy alig jutok az éjjeli, csípős hideg levegő éltető erejéhez a testemben keletkező, pánikszerű állapot hatására. Hidegen hagyott, hogy muszáj voltam a földre telepedni valamiféle félig fekvő állapotba, mielőtt még arccal az avarba estem volna. Semmi sem érdekelt, semmi sem számított, mert a bennem lévő pohár csordulásig telt, s akárhányszor megpróbáltam kilöttyinteni belőle, minduntalan visszatöltődött. Kész voltam elfogadni, hogy ez a sorsom. Ez a tudatlanság, ez a bolondulásra hívó állapot, amely delíriumos állapotban azt képzelek magamnak, amit akarok. A testemen kívülre kívántam lépni, erre vágytam egyedül igazán, miközben az egyre intenzívebben rámtörő zokogás rázta lelkem börtönét.
Amikor az ember nem számíthat senkire – még ha ez az idő nagyon rövid is valójában – rájön, hogy ezen hatalmas világ alkotóelemei között csupán egy aprócska rész. Nagynak tűnik minden mellette, még egy életerős, fenyőzöld tűlevél is éppúgy, ahogy egy kivehetetlen alakú homokszemcse. Képes egy szempillantás alatt elveszni a tömegben, s amaz képes arra, hogy megfossza őt az apró, mégis számára nagy jelentőséggel bíró alkotóelemeinek egyikétől, pusztán egy szóval.

Minden könnycsepp, amelyet azért hullat, mert olyan végtelenül gyengének és elhagyatottnak érzi magát, egy darab belőle, mígnem a sós cseppek elfogynak, párhuzamosan lényének darabokra hullásával. Az ember képes darabokra hullani azért, hogy később újraépítse saját magát akár egyedül, akár segítséggel. Lényegtelen, mert ebben az esetben a cél szentesíti az eszközt. Nem mellesleg, minden alkalommal, amikor az ember újult erővel indul neki a mindennapok viszontagságainak, – ha úgy tetszik –  megkezdi életének következő fejezetét, az alkalmat ad egy újabb hatásos kezdőmondatra.