Az oroszlán üvöltése

8. Fejezet

– Most már igazán mesélhetnél az Animusodról, Anasztázia – sandított rám Délibáb, majd ismét a fejünk felett lévő csillagokat kezdte tanulmányozni. Igazán szép volt ezen a helyen az éjszaka, ezt pedig részben okként használtuk arra, hogy tovább maradjunk a tervezettnél. Az elmúlt napok során - amióta eljöttünk az idős házaspártól - a mindennapjainkat kétségtelenül leginkább a kilátástalanság jellemezte. Javarészt bolyongtunk, s közben fohászkodtunk, illetve a magam részét tekintve, imákat mormoltam annak érdekében, hogy ne vesszünk el. Egyre hűvösebbé válik az idő, a dérszőnyeg, amely a hóesést megelőző időszakban válik a mindennapok részévé, már egyre erősebben színezte meg a tájat, olykor egyúttal láthatóvá téve haladásunk nyomát is. A falevelek rohamos hullásnak eredtek - ami színes avarszőnyeget eredményezett - így az örökzöldek kezdtek az egyetlen igaz barátunkká válni a rejtőzködés vonatkozásában. Az első napok viszontagságai után - talán a fohászok és imák hatására - elkveredtünk egy helyre, ahol elszórtak jó néhány, fából készült kicsiny építményt, amelyek voltaképpen vadászkunyhók voltak, az egyszerű fajtából. Alacsonyak voltak mind és kicsik, éppen elfértünk benne, míg aludtunk. Tulajdonképpen csak egy tető volt, aminek egy oldalán be lehetett mászni, így némiképpen védve voltunk a hideg közvetlenségétől. Kimondottan szerencsés dolog volt, hogy a kunyhót korábban használók itt hagytak maguk után néhány dolgot, ami valójában a sarokban lévő apró polcon hagyott konzervet, egy takarót és egy egyszemélyes sátornak tűnő tárgyat jelentett. Persze ez a sátor korántsem olyan volt, mint amit a saját világomban árulnak, inkább volt hasonló egy furcsa, vízhatlannak tűnő bőrszerű anyagnak, amibe belevartak négy fakarót.

Legszívesebben sírva fakadtam volna, amikor Délibáb rávilágított ezekre, ugyanis ez együtt járt azzal, hogy végre megpihenhetünk néhány napra valahol, ami nem valamiféle szikla által védett hely, s nem is egy általunk tákolt farakás vagy béna sátor egy lepedőből, amit minden ötödik percben meglibbent a szél annak ellenére, hogy ki van kötve. Délibáb csupa meglepetés volt a tekintetben, hogy mit hozott el az öregek faházából, ám lehetőségek híján ő sem mindig tudott megfelelő dologgal előrukkolni.

– Miért vagy rá ennyire kíváncsi? – tettem fel a kérdést rekedt hangon, több percnyi gondolkodás után. Én is a csillagokat bámultam a faház egyik oldalán lévő ablaknak való lyukon keresztül, amit korábban fóliával rejtettek el, ám mi azt ideiglenes leakasztottuk a szögekről, hogy kilássunk. A hőmérséklet szempontjából mindegy volt. A testünket gondolatban még melegítette az estefelé rakott tűz emléke, valamint a szakadt, bélelt kabátok, amiket a minap szereztünk egy, a közelben lévő bolhapiacról, ahová vízkeresés közben jutottunk.

– Mert még sosem láttam. Ha nem látod valaki Animusát, az olyan, mintha sosem láthattad volna a szemeit, nem? Én erre mindig így gondoltam. Apukám is mindig ezt mondta nekem. Meg kell nézni az Animus-t, és csak utána dönteni arról, milyennek látjuk azt az embert. Hogy kedveljük-e.

– Tehát az Animus alapján megállapítható, hogy milyen egy ember?

– Igen – nem értettem egyet. Túl kiszámíthatatlanná tenné az életet, ha így lenne, ha mindenkit jól meg lehetne ítélni már ránézésről. Délibáb talán - ebből a szempontból - keveset tapasztalt még az életből ahhoz, hogy ezt lássa, ám biztos voltam benne, hogy képes lesz megérteni, mikor eljön az ideje.

– Az én Animusomat nem láttad, mégis bíztál bennem annyira, hogy eljöttél velem.

– Hideg van, ezért elgondolkodtam, hogy inkább maradnom kellett volna – hangjából nem tudtam megállapítani, a komolyság és a szórakozottság milyen arányban oszlik meg szavaiban. Délibáb nem volt egy kimondottan komoly ember, az esetek nagyobb százalékában volt bolondos és komolytalan, derűs, ami általában tökéletesen kiegészült az én csendes gondolkodásom mélabújával. Ő beszélt, én pedig jobbára hallgattam és válaszoltam, ha kérdezett. Noha a komolyság nem feltétlen jellemezte, eddig nem nyafogott a minket körülvevő körülményeken. Megértette, hogy ez csak ideiglenes állapot még akkor is, ha olykor nem tűnik annak. Tisztában voltam vele - túlságosan is, tapasztalatból -, hogy ez a vándorló életmód nem a legmegfelelőbb egy gyereknek. – Azt szeretem, hogy végre beszél velem valaki. Te meghallgattál, Nessza, mikor senki sem. Az apukám azt mondta, bízzak a megérzéseimben, a megérzéseim meg azt mondták, hogy bízhatok benned. Amikor a nevelőotthonba kerültem, azonnal tudtam, hogy ott nem lesz jó nekem.