Az oroszlán üvöltése

1. Fejezet

Egy periódussal korábban

Szép volt körülöttem minden, ami csak az lehetett. A nap kellemes melegséget szórt a világra, a sugarakat a szél táncoltatta meg egy-egy óvatlan pillanatban, amely jelenség akár idilli nyugalom hozója is lehetett volna. A zöld falevelek folyvást nevüket vésték egymás táncrendjében, s a ringás mámorában talán egy pillanatra a merengő szemlélődőnek úgy tűnhetett, hogy hajlandóságot mutatnak a száraz s meleg betonnal való találkozás megejtésére, amire jobb esetben csupán az őszi hónapokban kerül sor. A madarak néhány méterenként kellemes trilázásukkal örvendeztették meg az a fészkük alatt elhaladó egyéneket, csaknem ingyen koncertre invitálva a lelkes érdeklődőket. Kis túlzással még az autók robaja is kellemesnek tűnt, bár mindennek a nézőpont a kulcsa, mint mondják.

Ezek pedig csupán száraz ténymegállapítások tőlem.

Borostyánszín szemeim kitartóan pásztázták a sétám közben elém haladó métereket, minden ahhoz tartozó, esetleg mozgást végző teremtést alaposan szemügyre véve, így embertársaimat is. A reggeli, rohanó világ dacára az elém kerülő egyének már-már szokatlanul nyugodtnak tüntek, teljességgel átadva magukat e nap lehetőségeinek, s mintha közrejátszott volna ebben a már-már lehetetlen békességben valami külső, ránk ható erő. A tekintetek csupa sugárzó melegséggel és boldogsággal telinek tűntek, az arcvonások puhának, s kedvesnek, nem utolsó sorban pedig szokatlanul, egyenesen szembetűnően sok mosollyal találkoztam viszonylag rövid utamon. Még az az idős, ősz hajú hölgy is – akivel minden nap találkozom – arcára engedte halovány mosolyát, noha minden egyes alkalommal megrovóan néz, mikor meglátja a nadrágomon lévő méretes szakadásokat. Most egy pillanatra úgy éreztem, viszontlátja ebben az idillikus légkörben a fiatalságát, s bennem annak a fiatal lánynak a tisztességes nadrág – esetében talán szoknya – elleni dacolását, aki egykoron visszanézett rá a tükörből.

Legalábbis ezt akartam hinni, mivel valójában nem ismertem.

Valószínűleg ha nem éltem volna meg magam ezeket a perceket, két dolog jutna azonnal eszembe. Az egyik, hogy eltűnt a rossz a földről – és ezalatt most nem arra kell gondolni, hogy megszüntették az ehetetlen ételek gyártását, bár ez esetben háromra módosítanék -, a másik pedig, hogy mindezek, mint mondatok által képzett sorok, egy könyv lapjain találtak otthonra maguknak egy, a valóságtól távol álló disztópiát bemutatva.

A világi idillt figyelmen kívül hagyva elmerengtem azon, hogy vajon egy ilyen könyv miről szólhatna.

Talán egy túlságosan érzelgős – nyálas – szerelmes regény kezdősorai, amiket egy végtelen szerelemben égő tinilány alkot meg. Esetleg egy olyan könyv, ami témaként azt választotta, hogy párhuzamot von a világunk és a jó világ közé, mindenféle filozófiai alappal dolgozva, talán még Rousseau felvilágosult gondolatait is lekörözve. Vagy talán egy könyv, ami megpróbálja megérteni az embereket, a jó és rossz kapcsolatát éppúgy, ahogy a szereplője önmagát és mindehhez elsősorban a környezet eszköztárát használja.

Talán mindezek keveréke alkothatna megfelelő választ. Pontos információk hiányában valójában minden csak féligazságnak tűnt.

A féligazság hamis százalékai pedig rádöbbentettek arra, hogy máris megtaláltam a "könyvben" azt, aki – ha ideiglenes is, de – magára vállalta a negatív karakter szerepkörét. Én magam.

Noha szimpatizálok a harmóniával, egyenesen bántónak éreztem a világ vidámságát azzal a mélyről jövő rosszkedvvel ellentétben, amellyel én ébredtem ma a csütörtöki nap tényének dacára. Úgy éreztem, minden – endorfinba áztatott – szem rám szegeződve fürkészi arcom, megállapítások lehetőségét előtérbe helyezve arra vonatkozóan, mi ez a taszító keménység, ami csak úgy árad belőlem. Nem értettem magam, s mintha a testem és a lelkem kibogozhatatlan összevisszaságban lett volna egymással, mint a káosz tökéletes, testet öltött fizikai megvalósulása. Ha valaki azt kérte volna tőlem, definiáljam a rosszkedvűséget – noha az csupán egy ok volt a sok közül, amely érzéseimre válasz -, gondolkodás nélkül kimondtam volna, hogy Anastasia Albensis. Vagyis a nevemet.