Lisa eddig egy nyugalmasnak mondható, normális életet élt. Egy napon családjával egy elhunyt rokon régi, nagy, romos házába költöznek. A család többi tagja ugyan nem, de Lisa furcsa dolgokat érzékel a házban. Nemsokára megismerheti, mitöbb meg is lá...
A kocsinkban ülök a szüleimmel az öcsémmel és pár személyes csomaggal együtt. Egy hete tudtam meg, hogy el kell hagynom hőn szeretett házunkat, mert anyai ágú nagymamám elhunyt...és anyukám örökli a házát, ami már réges-rég áll magányosan, mivel a nagyi idősotthonban töltötte nyugdíjas éveit. Szerencsés vagyok, hogy ilyen sokáig mellettem lehetett. Sok embernek nem adatik meg, hogy ismerheti a nagyszüleit.
A házra visszatérve; anyukám ott nőtt fel, ezért szorgalmazta, hogy költözzünk ide és idézem:"ne haggyuk veszni ezt az, emlékekben gazdag, gyönyörű helyet".
Az blaknak támasztott fejjel merültem el gondolataimban, amikor kopogást hallottam az ablakon. Felnéztem...
- Esik.- Szólt hátra anyu.- Hamarosan megérkezünk. - Na, végre!- Lélegzett fel Jungkook az öcsém.- Olyan unalmas itt ülni!- Igen, Kook egy örökmozgó, éppen ezért borzasztó számára egyhejben ülni órákig. - De, csak akkor, a GPS nem téved!😉- Szúrt ide egy "igazán humoros" viccet apám. Egy röpke fél óra kavargás után meg is érkeztünk a tett helyszínére, vagyis új otthonunkhoz. A város egészen rendben van, de ez a rész elég lepukkant. Egy nem igazán bizalomgerjesztő erdő mellett áll ez a "kis" vityilló. Omladozó tető, falak amiket szerintem már csak a vakolat tart össze. Két, sőt lehet három szintes is lehet. Hatalmas! A tető tornyokat képezve magasodik fölénk.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Véééégre!- Robbant ki öcsém a kocsiból. - Otthon, édes otthon!- Követte anyu, ezzel a romantikus monológgal. - 20 éve jártam itt utoljára...- Ropogtatta csontjait apu.- És akkor sem nézett ki valami jól...- Erre anyu oldalbavágta. Én inkább kamatoztattam a híres kussolós megfigyelést.
Közelebb mentünk bejárathoz, anyu a zárba helyezte a régi, rozsdás kulcsot. Nehézkesen elforgatta és elvileg kinyílt az ajtó. Anya próbálta kinyitni...nem sikerült. Apa is, neki sem... Ekkor éreztem úgy, hogy ha nem akarok itt megőszülni, akkor, aktivizálnom kell magam. - Hjaj. Álljatok arrébb!- Mondtam szemforgatva. Ők arrébb is álltak, mert tudták, hogy mire készülök. Az ajtó elé álltam és nemes egyszerűséggel... berúgtam. - Mien jó, hogy ez csak egy mellék ajtó.- Igazgatta ingjét apám. Végre beértünk; Gyakorlatilag a Viktoriánus korba. Hatalmas négyzet alakú, leginkább egy nappalinak vagy tàrsalgónak kinéző hej. (Belül egyébként gyanúsan tiszta, rendezett és szép.) Hosszú vörös, bársony függönyök. Kör alakban elrendezett szintén nagy, vörös-bársony kanapék. Oldalt két lépcső, ami (nem meglepően vörös szőnyeggel leterítve. A lépcső a galériára vezet, ami kör alakban fut körbe.)A ház többi része is ezen a színvonalon berendezve. - Jó. A te szobád, Lisa a jobb oldali lépcső tetején, azt hiszem Jobbra. Ha, nem akkor egyenesen előre. Kook, a tiéd a másik oldalon ugyan ott. Ha, minket keresnétek, középen. Na, menjetek kipakolni!- Tájékoztatott minket anyu. Elkezdtem cibálni a lépcsőn felfelé a bőröndömet. A hátam mögül hallottam valami hangot, kérdően hátrafordúltam, de senki nem mondott semmit. Miközben húztam magam után fel a bőröndöt, azt éreztem, hogy egysz csak könnyebb lessz. Hátranézek, és a bőrönd hátsó fele a levegőben van. - Ááh!- Felsikítottam és eldobtam a táskát, ami le esett a földre. Körül néztem, de senki nem volt ott!
Minho pov:
A fiúkkal az egyik mellék ajtóra néző, nekünk csak nappaliban ültünk és jellemzően valami hülyeségről...inkább vitatkoztunk mint beszélgettünk. Egyszer csak zajt hallottunk az ajtó felől. Tompa beszéd hangok, szöszmötölés hallatszik. - Ez meg mi a f.~?- tette fel első, és valljuk be jogos kérdését Han. - Chan én félek! Emberek lehetnek?- Mászott az idősebb ölébe I.N alias Jeonjin. (Hogy, miért ül I.N Chan ölében...majd elmondom😅) - Igen, kicsi. Lehetnek emberek, sőt biztos!- Simogatta a fiatalabb hátát Chan - Ne most romantikázzatok, ha kérhetem!- Ugrott föl ülőhelyétöl Hyunjin. - Ok. Minho,Felix! Most azonnal láthatatlanná váltok!- Parancsolt Chan és maga is követte amit mondott, mivel Ő is Vámpír volt.- Mindenki leül és itt marad! Nem mozog, nem lökdös, később ráértek a frászthozni az emberekre, ha sokáig bírják. Feszített csendben hallgattuk amit Chan mond és cselekedtük amit kért. Az ajtó egyszer bedőlt és egy láb jelent meg ott, ahol az ember fejét várnánk, csak nem a 47- es "szellem vadász" bakancs, hanem egy 38-as sportcipő. Egy lány berúgta az ajtót, utánna félreállt és egy 50 év körüli nő lépett be, majd eligazítást tartott a családjának a szobák elhejeszkedéséröl.
Amint megláttam a ( az édesanyja beszédéből kiderült)Lisa nevü lányt, nem tudtam levenni róla a szemem. Elkezdte rángatni felfelé a bőröndjét. Látszik rajta, hogy nem tudja felvinni. Nem tudom mien felindulásból, felugrottam, hogy odamenjek segíteni. - Minho!- Szólt utánnam Chan, gondolva, hogy nem hallják, mivel emberi fül most nem hallhatja a hangját. A lány megfordúlt, mintha hallotta volna. Én mit sem törődve az idősebb intésével, futottam segíteni Lisanak. Megragadtam a bőrönd másik végét és lassan emeltem felfelé, hogy ne legyen olyan feltűnő a súj hirtelen csökkenése. Egyszer, gondolom feltünt neki, hogy nem csak Ő viszi a táskát és hátrafordult. Látva, hogy lebeg, megilyedt és eldobta a táskát. Én is megijedtem és elejtettem. Szinte éreztem a hátamon a többiek szúrós tekintetét. Megvártuk míg a lány és mindenki felcuccol a szobákba, malyd Chan égtelen ordítás közepette lebaszott.
