Juhar levelek alatt | ✓

első fejezet - mikor megismertelek

Nem szerette a szánalmat. A néma érintéseket a vállán. A halk pusmogó szavakat és gyászos pillantásokat. Úgy néztek rá, mint valami törékenyre. Úgy néztek rá, mint akit sajnáltak.

Ökölbe szorította az ujjait és minden egyes részvétet kifejező szó után csak még vékonyabb préselte a szája vonalát. Talán a legrosszabb az volt, hogy Kento is sajnálta önmagát. Remegtek a kezei és összerezzent egy-egy éles hangra, az erős fény is sértette a szemeit, pedig eddig semmi baja nem volt attól, hogy naphosszakat bámulta a képernyőjét.

– Segíthetünk valamiben, Kento? – simult a vállára egy újabb érintés. Édes volt a hang, annál édesebb az orrába kúszó parfüm. Idétlenül rántotta ki magát az érintések alól. Miért nem értették meg, hogy gyűlölte, ha körbefogták? Leszegezte a fejét.

– Annyira sajnálom, Kento! Egy földre szállt angyal volt!

Mintha ismerte volna! Dühösen cikáztak a gondolatai és mikor végre kijutott a köré gyűlt embertömegből már csak egyetlen egy ajtó választotta el őt a friss levegőtől. Még utoljára simult egy erős kéz a vállaira.

– Részvétem, Nanami-san. – Geto Suguru volt az. Talán az egyetlen munkatársa, akit becsült valamennyire.

Kento félszegen bólintott, majd a zsebeibe temetve a kezeit elhagyta a munkahelyét. Fel kellett keresnie a kórházat, emlékeztette magát. Szédült, összemosódott egy kicsikét előtte a világ, pedig nem sírt. Mióta megkapta a híreket, nem sírta el magát egyetlen egyszer sem. Nem érzett semmit és ez még őt is meglepte. Kizárólag azt a furcsa szürkeséget érzékelte, mintha abban a pillanatban egy homályos lepedő borult volna a világra, kiszorítva a mellkasából minden érzelmet, ami addig benne létezett.

Fel kellett keresnie a kórházat.

Mélyen magába szívta a levegőt. Leintett egy taxit és miután bemondta a címet csendesen hátradőlt a bőrülésen és kinézett a buzgó utcára. Kék volt az ég, bár távolról már gyűltek az esőfelhők. Kento még emlékezett arra, hogy a reggeli pirítósa mellett bemondták a TV-ben, hogy ne hagyják otthon az esernyőjüket, mert délutánra vihart ígértek. Akkor még nem sejtette miben lesz része aznap.

Mélyet nyelt.

Miután a sofőr kezébe csúsztatta a pénzt, kikászálódott az autóból és magabiztos léptek mellett indult meg a bejárat felé. Mit is mondott a hölgy a telefonba? Mit kell bemondania a recepción? Gondterhelten dörzsölte meg a homlokát. Még mindig szédült és most már egy kis hányinger is kerülgette.

Megigazította az ingjét és a recepciós pulthoz vánszorogva valami furcsa hangsor hagyta el a száját. Talán ép és értelmes szavak, mert a hölgy arcán azonnal megjelent az együttérzés. Hevesen bólogatott, majd matatva valamit az asztalán és begépelve valamit a számítógépébe vissza is fordult hozzá.

Második emelet, balra, 256-os terem.

Minden bizonnyal ezt mondhatta. Kento úgy érezte nem hallotta meg a szavakat mégis elindult. Második emelet 256-os terem. Egyszerű. Megvárta míg a lift pityegett egyet, majd bezsúfolva magát egy kerekesszékes férfi mellé. Pár pillanatot követően el is indult a lift. Klór szag terjengett a fehér falak között. Zöld és kék ruhás emberek vetettek rá oldalpillantást és mikor megtorpant a 256-os terem előtt egy fehér köpenyes alak kapott a csuklója után.

– Maga lenne Nanami Kento, ugye? Hadd mutatkozzak be. Saito Kenzo vagyok, az osztály főorvos. Az én asszisztensemmel beszélt a telefonon. Hadd fejezzem ki mély részvétemet...

– Láthatnám az anyámat? – buktak ki belőle a szavak. Saito-san bólintott.

– Kövessen, lenn van már az alagsorban. Még időben érkezett.