Shameless-Minsung

10. rész

Felix szemszöge:

Na baszki, a tanár pont engem válogatott össze Changbinnal. Előre félek, hogy mi lesz. Jelenleg mellette lépkedek, és nem tudom, hogy mire számítsak. Megérkeztünk a helyszínre, ami egy egyszerűnek tűnő akadálypálya volt. A tanár megállt, majd magyarázni kezdett.

-Jólvan gyerekek, ismertetném a feladatot. Ez egyfajta bizalompróba lesz, ugyanis a párok egyik tagjának be lesz kötve a szeme, és a társa fogja adni az instrukciókat, hogy merre menjen, mit csináljon, és így kell végigvezetni a társát a pályán. Most válasszátok ki egymás között, kinek lesz bekötve a szeme- Changbinra pillantottam, majd vártam a véleményét.

-Menj te- mondta. Nos, gondoltam hogy engem küld, viszont reménykedtem, hogy nem nekem kell mennem.

-Biztosan?- kérdeztem vissza. Ahj, minek kérdeztem egyáltalán, úgyse változtat a véleményén. Válaszképp bólintott, majd a tanárhoz lépett, aki időközben elkezdte szétosztani a szemfedőket. Az első párosként Chaewon és Kazuha ment, én így gyorsan odarohantam Jisunghoz.

-Sung, én félek- vallottam be őszintén.

-Nyugi, nem lesz semmi baj. Pont ez a lényege a játéknak, hogy bízz a másikban. Neked is bíznod kell Changbinban.

-Tudom, de akkor is... Bennem van az az érzés- nem akartam, de tényleg féltem ettől az egésztől. Főleg, ha Changbin nem is bír engem, akkor szerintem áshatom a sírom.

-A következő páros Seo Changbin és Lee Felix- Jisung enyhén elszörnyedve nézett az arcomra, ugyanis az hullasápadt lehetett. Odaléptem Changbinhoz, aki már a pálya legelején állt. Gyorsan felvettem a szemfedőt, majd vártam a kezdést. 

-Oké, kezdhetitek!- hallottam meg a tanárt. 

-Rendben, lépj előre 4-mat- mondta Changbin, mire előreléptem.

-A bal lábaddal lépj kb. 45 fokot balra- kicsit furcsálltam, de megpróbáltam az instrukció alapján cselekedni. Éreztem, hogy valamibe belesüpped a cipőm, valószínűleg homok lehet.

-Igazából egy kocsikerékben állsz félig, szóval most a jobb lábaddal ismételd meg ugyanezt, majd az egész mozdulatsort 3-szor- rájöttem, hogy mi a feladat, így érzékeimre hagyatkozva lépkedtem előre, és magamat meglepve, de sikerült átmennem a pályán. 

-Meglepően könnyen ment- jegyezte meg, mire morogtam egyet.

-Kövinek menj előre, majd szólok ha megállhatsz- tettem amit mondott, szerintem olyan 10 métert sétálhattam előre, amikor is szólt, hogy álljak meg.

-Okés, most nyúlj előre- kezemet kinyújtva megfogtam valószínűleg egy fa rudat- és kezdj el mászni- baszki, nemár. Egy pillanatra megfagytam, majd nagyot fújtatva elkezdtem mászni. Amikor éreztem, hogy fent vagyok, felhúztam magam, és tanácstalanul álltam.

-Óvatosan, nincs körülötted semmilyen korlát- figyelmeztetett. -Amúgy csak mondom, olyan 3 méter magasan lehetsz- oké, az nem annyira vészes. 

-Elmondom előre, mi lesz a feladatod: át kell sétálnod egy lécen, ami szerintem másfél lábnyi széles lehet- na itt ment el minden magabiztosságom, vele együtt a biztonságérzetem is. 

-Ugye most csak szivatsz- fordítottam a hangja irányába a fejem, valószínűleg rémült kifefejezéssel az arcomon.

-Nem, nem szivatlak. De nyugi, semmi bajod nem lesz- hinni akartam neki, de mégsem tudtam.

-Megy a idő, siessetek! És igen, a társad nem segíthet fizikailag, kizárólag csak szavakkal- hah, ez még jobban megnyugtat. Félve előreléptem, majd óvatosan körül tapogattam a lábammal, hogy megtaláljam a lécet. Amikor sikerült, vártam, hogy Changbin mit mondd.

-Jólvan, óvatosan lépj előre, és haladj tyúklépésben, de lassan! Szólok, ha meg kell állnod- nagy nehezen, de elindultam. A második lépésemnél kissé megimbolyogtam, így inkább megálltam.

-Tedd ki oldalra mind két kezed, úgy tudsz egyensúlyozni- tettem, amit mondott, és lassan, de szépen haladtam előre. Úgy éreztem, ez egy örökkévalóság lesz, de végül Changbin szólt, hogy megállhatok.

-Oké, most egy nagyobbat kell lépned, és így ájutsz a túloldalra- nagy levegőt vettem, majd átléptem, viszont hirtelen megcsúsztam, és elvesztettem az egyensúlyom. Próbáltam előredőlni, hogy ne essek le, de már késő volt. Hallottam, hogy többen felsikítanak, és velük együtt én is felkiáltottam, majd vártam, hogy becsapódjak a földbe, de nem ez történt. A hátamnál és a combomnál két erős kart éreztem, ami megakadályozott az eséstől. Remegő kezekkel levettem a szemfedőt, és Changbin ijedt és aggódó szempárjával találtam magam szembe. Hallottam, hogy a tanár felénk rohan, viszont nem foglalkozva vele Changbin mellkasának döntöttem a fejem, szememet lehunyva. A kezeim továbbra is remegtek, hiába próbáltam megnyugodni.

-Te jó ég, Felix jól vagy?- ért oda hozzánk a tanár.

-Tanárnő, szerintem visszaviszem Felixet a házba, hogy megnyugodjon- válaszolt helyettem Changbin, majd elindult velem- kizárásos alapon- a faházunk felé. Út közben nem beszéltünk, amiért hálás vagyok, hogy hagyott engem megemészteni az egészet. Igazából gondolhatják azt, hogy túlreagáltam, de van okom rá. Amikor 6 éves voltam, a családommal elmentünk egy kalandparkba, Sydney-be. Ott egy ugyanilyen rúdról estem le, csak az magasabban volt. Valahogyan nem volt jó a biztosítókötél, így kb. 5 métert zuhantam. A jobb karom eltört és megrepedt egy bordám, de szerencsére semmilyen maradandó sérülésem nem maradt. Ezért rettegtem annyira, de bíztam benne, nem fog mégegyszer megtörténni. Viszont szerencsére Changbin megmentett, de akkor is megrázott az eset. Időközben megérkeztünk a házhoz, majd amint beértünk, Changbin óvatosan le akart tenni az ágyra, de én nem engedtem. Karommal görcsösen nyakába kapaszkodtam, valahogyan arra volt most szükségem, hogy törődjön velem.

-Kérlek, ne. Hadd maradjunk így- motyogtam halkan, mire csak leült az ágyra, az ölében velem. Kezét levezette derekamra, a másikat pedig az én remegő kezeimre vezette.

-Felix, mély levegő. Le kell nyugodnod, itt már biztonságban vagy- nyugtatott, miközben gyengéden simogatta hátamat, derekamat. Pár perc múlva sikeresen megnyugodtam, és ráemeltem tekintetem.

-Köszönöm- néztem mélyen szemébe. Most látom csak, mennyire helyes is az arca. Szemei fürkészően néztek, ahogyan feltérképeztem arca minden kis részét. Mikor rájöttem, hogy mit is csinálok, zavartan elvörösödtem, és elkaptam a tekintetemet. Úgy gondoltam, mostmár ideje kiszállni Changbin öléből, viszont amint felálltam, éles fájdalom nyilalt a bokámba, így sziszegve visszaestem combjaira.

-Baszki- szorítottam össze szememet. 

-Mi az? Fáj valamid?- pillantott rám ijedten. A bokámra mutattam, mire óvatosan letett az ágyra, és megvizsgálta a lábam.

-Enyhén be van dagadva. Valószínűleg amikor rosszul léptél, kifordult és emiatt ilyen- fasza, ez is csak velem történhet meg. Időközben zaj hallatszódott kintről, amit furcsálltam. Ilyen hamar vége lenne a feladatnak?

-Felix- rontott be Jisung, nyomában a többiekkel.- Baszki, a szívbajt hoztad rám. Vigyázz magadra, nem akarlak ilyen hamar elveszíteni!- ölelt át, mire csak mosolyogni tudtam.

-Jól vagy?- kérdezte Hyunjin, miután Jisung elengedett. 

-Hát, a bokám feldagadt, de azon kívül semmi bajom nincs. Hogyhogy itt vagytok? Végeztetek a feladattal?

-Nem, de a tanár az esésed miatt nem engedte, hogy folytassuk. Azt mondta, túlságosan veszélyes- magyarázták, mire csak bólogattam. Eközben Minho hozott vizes törölközőt, amit a lábam köré csavartunk. 

-Pihenj, még van kb. 2 óra ebédig- szólt Sung.

-Nem beteg vagyok Jisung, csak a lábam sérült meg- morogtam rá, de csak legyintett.

-Aranyos vagy, ha morcos vagy- nézett pimaszul Bangchan, amivel a többiek egyetértettek. Dejó, mindenki védelmező anyukába vágta magát. 

-Okéé, pihenek, de akkor legalább beszélgessünk- néztem rájuk könyörgően, ami be is vált.

-Jó-adták be a derekukat, majd az ágy köré telepedtek.

Halihóó mindenkinek! Meg is erkeztem a kövi résszel, jó olvasást hozzá^^ Puszi, Fanni<33