Lassan de biztosan oda értek a fiatalok a szeretett nőhöz. Nagy gombócot nyeltek a torkukban, amikor meglátták a kisírt szemű,
Szomorú asszonyt. Halkan köszöntek majd az anyuka megölelte egyszem lányát és annak barátját, majd az egyszem kisfiát aki már nem olyan kicsi. Másfél éve látta utoljára az anyját.
A suli meg ugye az apja nem engedtek nekik időt az eggyüttlétre. De a kis göndör nem is nagyon jelezte, hogy hiányozna neki az otthonlét. Úgy gondolta, hogy mindenkinek jobb és könnyebb is így. Bevitték a cuccokat, majd a göndör belépett a rég elfeledett kis szobába. Ahogy belépett megcsapták az emlékek. Egyaránt jók és rosszak is. Az nem volt jó, hogy az apja a szobájában verte, amíg a nővére és az annyja kint sírtak a konyhában.
De voltak nagyon jó emlékei is amikre borzasztóan büszke. Itt tanult meg beszélni, járni, itt kezdett el zenélni az első hangszerén, pontosabban az ukuleléjén. Folyamatosan itt építettek bunkert a nővérével, mindig itt játszottak. Nagyon szerette a kicsi, de számára emlékekkel teli szobát. Levágta a cuccait majd azonnal bedőlt az ágyba. Holnap 10-kor lessz a temetés, utána elmennek enni majd a kis göndör megkeresi az elfeledett ukuleléjét, meg persze összeszedi azt, amit akar is hazavinni. Lassan eljött az este, a kis göndör elment fürdeni. Lezuhanyzott, fogat mosott majd lement az emeletről a konyhába. Az anyja éppen valami kaját csinál.
-Szia Zsomikám, nem vagy éhes?
Kérdezte gyengéden a kisfiát.
-nem, nem igazán...
-megvan már a szöveged a temetésre?
-leírva még nincs, de fejben megvan.
Hazudott. Nem tudta, hogy mit és hogy akar majd. Egyszerűen ki nem állhatta azt az embert. De még az anyja sem tűnt bánatosnak az miatt. Inkább csak az egyedüllét.
-rendben.
Elindult a kis göndör felfelé és lenyomta a szoba kilincsét. Leült az íróasztalához majd
Elővett egy papírt majd írni kezdett nem sok sikerrel.
Kedves apa! Nagyon hiányzol!
Kuka...
Gyűrte össze a papírt.
Kedves édesapám! Rohadj meg!
Kedves összegyűlt emberek! Nagyon sajnálom ami történt, de én pont leszarom!
Minden ember, aki összegyűlt erre a szomorú napra, minek vagytok itt?
Csak sorban dobálta ki a rosszabbnák rosszabb gyászmondó-utolsó üzeneteket. De a végére sikerült valamit összekaparnia...
Minden ember, aki összegyűlt erre a szomorú és gyásszal teli napra, figyelmet kérek!
Bóna Zsombor vagyok, Bóna András fia.
Szeretném, ha békében emlékeznénk meg édesapámra, és annak jó tetteire...sorolnám is...
És itt abba is hagyta...nem tudott mit írni.
Csak elfeküdt az ágyában majd elaludt.
(Nem tudom mi Zsoma apjának az igazi neve, ez csak kitalált.)
Másnap reggel 8-kor kelt mindenki aki abban a házban lakott. A göndör kitotyogott a konyhába, csinált magának egy teát. Elindult fogat mosni, fésülködni. Nekik fél órával hamarabb kell ott lenniük. Vagyis igazábol csak az asszonynak kéne, de ez őt nem érdekelte és elrángatja a fiatalokat is magával. Zsoma kivasalga a ruháját, majd felvette. A nővére is és annak Barátja is elkészült. Már csak az asszonyt várták. Lassan ő is előbújt. Nem nézett ki szomorúnak. De még beszélni sem akart.
-indulunk?(R)
-igen persze.
Válaszolta a nő majd megindult az ajtó felé, s követte őt a három fiatal.
Beültek az autóba, Réka vezetett, mellette Kevin, hátul a nő és a kis göndör.
Csendesen telt az út, egy szót sem akartak kibökni magukból. Oda értek a templomhoz, majd bementek.
