Don't let me down - BEFEJEZETT

8. Viszony

A hibrid fiú megdöbbent a hír hallatán. Csak bámult a húgára, de szó nem jött a szájára. Landor mindig is ellenszenves, csapnivaló apjuk volt, de ezelőtt testileg sosem bántalmazta a gyermekeit. Brevan már tudta, hogy valami megváltozott.

– Hol ütött meg? – kérdezte egy kis idő után.

– Felpofozott – vallotta be Riven.

– Nagyon sajnálom, húgom – meredt rá együttérzően a félfarkas. – Nem tudtam, hogy ennyire elfajult a helyzet.

– Engem hibáztat anya elrablása miatt is – folytatta a barna hajú. – Szerinte, ha aznap otthon lettem volna, akkor nem történik meg.

– De igen – mosolyodott el halványan a fiú, azonban arca hamar újra semlegessé vált. – Nem volt más lehetőség, Riv.

– Miért? – rázta a fejét a leány, míg Elowen az ölében összekulcsolt kézzel hallgatta a testvérek társalgását.

– Elmondom, mi történt – vágott bele Brevan. – Miután betöltöttem a tizenkilencedik holdesztendőm, másnap reggel az erdőben ébredtem, farkas alakban. Természetesen Landor ebből semmit sem vett észre, hiszen túlontúl elfoglaltnak bizonyult a falu tanácsával, mint mindig. Ott már kezdett körvonalazódni bennem, hogy valami nincsen rendben. Ezért elkezdtem a határ mentén bóklászni, hátha válaszokat kapok. Így történt. Egyik nap eljött hozzám a falkavezér, és elárulta, hogy már várt rám. Semmit sem értettem, mindaddig, míg el nem árulta, hogy ő az apám.

– Micsoda? – hajolt előre Riven. Letaglózták a hallottak és egyszerre kétségbe is ejtették. – De miért nem szóltál?

– Mert dühös voltam! Érthetően! – csattant fel a fiatal. – Most is az vagyok, húgom! Gondold el azt a tehetetlenséget, amit akkor éreztem! Egy olyan dolgot titkolt el előlem az édesanyánk, ami megváltoztathatta volna az egész életem! Ehelyett hagyta, hogy Landor kínozzon!

– Hol van most anya?

– Itt, a faluban. Valorral van.

– Az kicsoda? – kotyogott közbe a szőkeség, mire Brevan ráemelte a pillantását. A lány rögtön megbánta a kérdését, mert a fiú tekintete csak úgy égette őt.

– A vérszerinti atyám – felelte.

– Nem értem, mégis hogyan lehetséges ez – sóhajtotta a vámpírlány. Kezdett teljesen kiborulni a hallottaktól. Eleve rosszul érintette a bátyja mondandója, de az, hogy az anyja valamilyen formában egy vérfarkassal hált, teljesen összezavarta őt. Hűségesnek hitte Landorhoz, mégsem tűnt annak. Azonban másrészről értette. Tisztában volt vele, hogy a szülei házassága nem szerelemből született, leginkább kényszerből. Ez teljes mértékben elfogadottnak számított a vámpírklánokon belül, így Riven sem csodálkozott rajta, amikor az édesanyja elmesélte neki, de ettől függetlenül ő sosem akart holmi szerződés vagy alku miatt egy idegen, akár nála idősebb férfihoz hozzámenni. Habár sejtette, hogy ez lesz a sorsa, amennyiben apja mellett marad. Már nem egyszer világossá tette számára, hogy nem több, mint egy kellék, akit felhasználhat, hibáztathat és akár el is adhat, ha úgy tartja kedve.

– Emlékszel, hogy anyánk minden héten kétszer Ruzakorban járt, hogy egyezkedjen a vérszállítókkal? – Riven mindössze csak bólintott, hiszen tökéletesen emlékezett. – Nos, ezen alkalmak egyikén általában idejött.

– Mármint ide? – kapálózott meglehetősen koordinálatlanul a vámpírlány a levegőben, utalva Flowere-re.

– Igen – bólogatott a félfarkas.

– Mióta tart ez a... viszony? – nyögte a kérdést viszolyogva a barna szemű.

– Anyánk elmondása alapján több, mint húsz holdesztendő óta.