Don't let me down - BEFEJEZETT

22. Farkasfalka

Az éj vészesen közeledett. Valor az összes harcosát harcba szólította. Erőset és gyengét egyaránt. A kisebb, mindössze százötven főből álló sereg rendezetten indult meg az alagút felé, hogy véghez vigyék a jól kidolgozott tervet.

Nemrégiben Lonan és Elarie Mirwyn segítségével helyezték el a falu bizonyos pontjain a méreggel átitatott csapdákat. Egy kisebb mélyedést ástak a földbe, melybe belejtették a picinyke zsákba rejtett vakító anyagot. Bárki vakondtúrásnak vélte volna a gondosan eldugott caecust, és valószínűleg nem is sejtették, miféle sors vár rájuk, ha véletlen rátaposnak. Egy biztos: vakon képtelenség harcolni egy eleve látónak.

Eközben Emara és Riven beterelték a nőket és a gyermekeket egy óvóhelyre, amit a törzsfőnök külön vészterhes időkre alakított ki Flowere egyik legszélső kunyhójának, tágas pincéjében. Az asszony vállalta magára, hogy őrt álljon a bútorok nélküli lakrészen, míg lánya bátyja oldalán elvonult a csapat többi részével.

Az idős boszorkány is csatlakozott a nőkhöz, Emara oldalát erősítette a föld felett. Úgy vélte, hiába szállt már el felette az idő, ha arra kerül a sor, bátran életét adja azokért, akik esélyt adtak egy hozzá hasonló vén mágiavérűnek annak ellenére is, hogy nem közéjük tartozott.

Emara idegesen toporgott, ki-kipillantgatott az ablakon, és minden neszre felkapta a fejét. Mirwyn hiába nyugtatta, a vámpír nem bírt egyhelyben állni. Aggódott a családjáért, nem akarta őket elveszíteni most, hogy az élete némiképp jó irányba fordult.

Elarie szintén elszántnak bizonyult. Emelt fővel állt a másik édesanya oldalán, és félelem nélkül várta, hogy eljöjjön az ellenség. Pontosan ismerte, mivel jár egy háború, így nem támasztott hamis reményeket maga elé. Egy csekély dolog mozgatta, és ez nem volt más, mint az egyetlen gyermekének és férjének jóléte. Imádkozott a boszorkányok istenéhez –, ha egyáltalán még létezett –, hogy ne essen bántódásuk.

Valor harcosai hamar elérték a járatot, az élen Brevan és Elowen menetelt, mögöttünk szorosan Riven és az igazi atyja. A leányok lelkében némi ijedtség motoszkált, míg a két férfi bátran vonult mellettük.

A félfarkas lesegítette szíve választottját a létráról, és megvárták míg a húga és édesapja is leérkeznek. Négyesben közelítették meg a beomlott részt, és a legfrissebb hibrid kapta feladatul, hogy jelezzen a többieknek, amennyiben szabad a járat.

– Biztos menni fog? – aggodalmaskodott Brevan, tekintete az előttük lévő, homokkal vegyített sziklákra meredt.

– Persze – helyeselt a szőkeség, majd nagy levegőt vett, s lehunyta a szemét. A varázsereje rendíthetetlenül cikázott a bensőjében. Most még inkább, hiszen a mellette ácsorgó fiú rendesen megtömte vérrel. Még ő maga is elcsodálkozott, hogy két teljes pohárral lehajtott a számára visszataszítónak bizonyuló folyadékból.

A boszorka maga elé nyújtotta mindkét kezét, körülötte kék fény kezdett körvonalazódni. A kövek megremegtek, egy kisebb morajlás töltötte be a szűkösebb teret, aztán az út megnyílt a falka előtt.

Riven csodálkozva figyelte barátnője ténykedését, elhűlve vette tudomásul, mekkora erő lakozik benne. Elmosolyodott, amikor szabaddá vált előttük a tér, és rögvest megiramodott a létra felé, és felkiáltott.

– Jöhettek!

Odafent csizmák koppanása hallatszott, és az eddig türelmesen várakozó likantróp nép egyesével meglódult lefelé.

– Menjetek előre! Nézzétek meg, mi vár ránk a túloldalt! – adta ki az utasítást Valor a két kevert fajúnak. A fiatalok bólintottak, és kézen fogva előretörtek a sötét járatba. A félboszorka egy egyszerű mágiával bevilágította a teret. Az alagútban dohos szag terjengett, érezhetően egy ideje már nem járt erre lélek.