Don't let me down - BEFEJEZETT

19. Valami készül

Miután Elowen nagyvonalakban elmagyarázta atyjának a helyzetet, a férfi minden fájdalma ellenére ülésbe húzta magát. A tekintetébe hirtelen béke költözött. Az arcáról leolvasható érzelmek teljesen meghatották a lányát.

A hibrid úgy döntött, kettesben hagyja a szüleit, ha már ennyire boldog fordulatot vett az este. Behajtotta maga mögött a faajtót, még egy kicsit sírdogált, amikor csatlakozott Riven mellé a nappaliba.

– Nem számítottam erre – törölte le arcából a könnycseppeket, s leereszkedett a barátnője mellé, aki letette az ujjai között tartott könyvet, majd rámosolygott.

– Elképesztően hasonlítasz anyukádra – rázta a fejét a vámpírlány. – A hasonmása vagy! – kuncogott fel.

– Úgy tűnik – helyeselt a leány. Az atyja sokszor említette neki, de az emlékei megkoptak. Kisgyermekként sosem az anyja kinézetét figyelte, leginkább csak a szeretetére és törődésére szomjazott.

– Elowen – hajolt felé Riven, suttogva folytatta –, mikor keltek egybe a bátyámmal?

– Micsoda? – hűlt el teljesen a kevert fajú. – Miért kérdezel ilyet? Talán tudsz valamit, amit én nem? – Nem csak a hirtelen témaváltás döbbentette meg, már maga a kérdés is.

– Mindössze érdeklődöm – nevetett a barna hajú. – Ma reggel Brevan ágyában találtalak.

– Ó! – nyögte a boszorka. Pironkodva sütötte le a tekintetét. Nem is gondolt bele, mit is jelenthetett ez mások számára. Persze ő sem tudná elfeledni, ahogy a félfarkas erős karja határozottan magához vonja, és csókot hint elnyílt ajkára.

– Én örülök neki – lökte meg játékosan a vállát a másik. – Tökéletesen passzoltok egymáshoz. Alig várom, hogy részt vegyek a ceremónián...

– Riven, egy cseppet előreszaladtál – figyelmeztette Elowen a szavába vágva. – Kedvelem a bátyád, de az nem jelenti azt, hogy feleségül vesz.

– Ugyan már, ne butáskodj! – legyintett a vérszívó. – A sors rendelt titeket egymás mellé egy fényesebb jövő reményében.

– Legyen így – bólintott a boszorkány, mire Riven elvigyorodott.

A két lány egy ideig még társalgott. Egészen addig, amíg a nehéz bejárat ki nem csapódott, és belépett rajta Brevan anyaszült meztelenül.

– Egek! – kapta a szeme elé Riven a tenyerét. – Brev, igazán hordhatnál néha ruhát!

– Gyertek velem! – szólította a nappaliban üldögélőket, majd kifordult a házból. Elowen kék pillantása a padlóra siklott, majd megrázta a fejét. Ő azért nem volt annyira a látvány ellenére, mint a tettes húga. Már megint vöröslött az egész arca az erkölcstelen gondolatoktól, amik szép lassan előfurakodtam az agya legeldugottabb zugából. Szívesen végighúzta volna a tenyerét az izmos mellkason, egészen...

Elég! ¬– A leány felpattant a kanapéról, és vett pár mély levegőt. Még időben elhessegette a vágyait, mielőtt igencsak megbotránkoztatóvá fajultak volna. Nem is értette, mi ütött belé. Ezelőtt még sosem álmodozott hasonlókról, így némileg meg is ijedt a zabolátlan elmélkedéstől.

– Minden rendben? – érdeklődött a vámpír, aztán ő is felkelt az ülőhelyről. – Úgy felpattantál, mint aki... vagy esetleg... á, értem már! – somolygott elégedetten, majd a szőkeség mellé lépett. – Legközelebb, amikor együtt alszotok, csak vesd le a ruháid, szerintem érteni fogja a célzást!

– Riven! – mérgelődött a félboszorkány. – Nem hiszem el, hogy ilyeneket mondasz! Ez erkölcstelen és...

– Nem! – vágott közbe az említett. – Inkább az erkölcstelen, ha nem adod meg magadnak azt, amire vágysz. Együtt hálni valakivel nem az.