Don't let me down - BEFEJEZETT

24. Egy zsarnok halála

A levegő megfagyott. Brevan egyre szaporábban kapkodta az oxigént, nyüszítés és sírásszerű hang hagyta el a torkát, miközben kicsit megrogyott. Riven hasonlóan reagált. A fájdalom tagadhatatlanul lesújtott rá. Szó szerint összecsuklott a tehertől, mely hirtelen a szívére nehezedett. Alig ismerte, és máris elvették tőle.

Elowen reagált a leghamarabb. Ugyan kicsit fáradtnak érezte magát, de tudta, neki kell megvédenie a társait. Ismét összecsapta a tenyerét, ezzel lefedve a kisebb területet, ahol ő és a másik két kevert fajú tartózkodott.

Landor ledobta Valor testét, mire a férfi alakja változni kezdett, és szép lassan felöltötte emberi alakját. A boszorkány elfordította a tekintetét, majd odalépett a két farkasvérű mellé, és mindkettőnek az oldalára simította a tenyerét ezzel kifejezve mély együttérzését és támogatását feléjük.

A gyilkos vigyorogva, elégedettségtől dagadó mellkassal állt. Le sem vette vörösen izzó szemét a búra védelmében lévő hármasról.

Brevan a boszorkára emelte sötét íriszét, melyben őszinte kín csillogott. Ínyét felhúzva vicsorgott a vámpírra, aki erre felkacagott. Élvezettel töltötte el, hogy szenvedni láthatja a fiút, akiről egykoron azt hitte, a sajátja. A bosszúvágya némileg csökkent, mégsem tervezett visszavonulót fújni. Elhatározta, mindenkivel végez, akinek köze volt ehhez.

Eközben a falu másik végében Emara idegesen toporgott. Minden egyes ablak előtt elsuhanó alaknál egyszerre bukott le Elarie-val, és Mirwynnel karöltve. Nem akarták felhívni magukra a figyelmet, habár sejtették, nem fog sok időbe telni, mire kiszagolják őket. A sok idegen töretlen lelkesedéssel rombolták szét a házakat, kurjongattak és vidáman tették tönkre egy élet munkáját.

A három nő összerezzent, amikor valami egy hatalmasat puffant a tetőn. Az illető tett egy kört, majd valami elpattant. Furcsa hangok érkeztek, s egy másodpercen belül tűz ropogása csapta meg a fülüket.

– Egek! – suttogta Mirwyn. – Ránk gyújtották az épületet!

– Ezek szerint tudják, hogy itt vagyunk – állapította meg csüggedten Emara.

– El kell oltsuk a tüzet! – jelentette ki Elarie. – Ha nem tesszük, mind tűzhalált halunk. Nem kellemes.

Az idős boszorka a fiatalabbra sandított, és megcsóválta a fejét. Kedvelte Elowen édesanyját, mindig is megvolt a maga humora és kiállása, amikor a helyzet megkövetelte.

– Nem fog menni – hajtotta le a fejét az ősz hajú. – Túl öreg vagyok efféle erős varázslatokhoz.

– Emara, te volnál a leggyorsabb közülünk – fordult a szőke asszony a másik felé –, talán az lenne a legjobb, ha Elowen keresésére indulnál. Sejtéseim szerint már a közelben tartózkodnak. Legalábbis az előbbi... – A nő szava elakadt, amikor egy fájdalommal átitatott, erőteljes vonyítás hatolt a levegőbe. Egy másodpercre csak a lángok türelmetlen táncát hallgatták, mielőtt az egyik megtörte a csendet.

– Jaj, ne! – sopánkodott Mirwyn. – Nagy a baj!

– Miért mondod ezt? – kérte számon azonnal Riven anyja, habár ő is érezte, valami nincs rendben. Legalábbis azon túl, hogy éppen egy háború közepébe csöppentek, és rájuk gyújtották a menedéküket.

– Nem hallottad?! – pirított rá a legidősebb. – Ebben semmi örömteli nem bújt meg, valakit elvesztettünk. Valakit, aki... közel állt a fiad szívéhez.

– Szerinted ez Brevan... volt? – kapott a szívéhez a nő. Sápadtan meredt a másik kettőre.

– Ez ő volt – erősítette meg a boszorkány.