Blood Sweat & Tears (VMinKook)

4. Megtört angyal

Taehyung

Éles, folytonosan nyilalló, és lüktető fájdalomra tértem magamhoz. Gyötrelmes nyögéseket hallatva szorítottam össze szemeimet, de könnyeim ígyis lehulottak, majd a párna textilanyaga mohón magába szívta a nedvet.

Mindenem fájt. Leginkább a nyakam, a fenekem, és a combjaim lüktettek olyan elképesztő fájdalommal, hogy azt hittem beleszakadok.

Könnyektől csillogó szemeimet felnyitva pihegtem magam elé a teljes sötétségben úszó szobában, ahol úgy véltem felfedezni, hogy senki nem tartózkodott rajtam kívül. Kétségbeesetten vezettem tekintetemet magam mellé a franciaágyon, de Jiminnek csupán hűlt helyét láttam, amitől elég rendesen megijedtem.

- Jiminie! - kiáltottam el magamat hangosan, reménykedve benne, hogy az angyal itt, vagy valahol máshol volt a közelben, ám a válasz csak a néma, és vérfagyasztó csend volt, amitől megborzongtam, majd erőt véve magamon, gyötredelmes nyögések közepette próbáltam meg felkelni.

Négykézlábra támaszkodva, verítékezve pihegtem magam elé, hosszúra nyúló perceken keresztül, majd tekintetem hirtelen az ágy mellett lévő éjjeli polcra siklott, ahol felfedezni véltem egy poharat, benne a csillámló vörös nedvvel.

Egy hatalmasat nyelve mértem fel az edény tartalmát, azt a pár mililiter vért ami benne hullámzott, ám hamar észbe kaptam, miszerint ezt biztos Jimin hagyta itt nekem nyugtató, és fájdalomcsillapítóként, így szinte egyből mohón nyúltam tartalmáért, ajkaimhoz emelve kortyolva be az édes nedvet, ajkaimról lenyalva a maradék vért helyezve vissza a poharat.

Pár percen belül már éreztem is a hatását; Jimin vére merőben eltompította fájdalmaimat, pusztán csak enyhe zsibbadtságot éreztem nyakamnál, és fenekemnél, mígnem végül az is megszűnt, s mintha nem lett volna semmi bajom, úgy eresztettem ki torkomból egy megkönnyebbült sóhajt.

Felkelve az ágyból, sebes léptekkel indultam el kifelé, ám amint ki szerettem volna nyitni a tömör acél ajtót, konstatáltam, hogy zárva volt, így erősen vágtam bele, halkan felszisszenve.

Rohadt démon!

Vehemensen néztem körbe a szobában, s ahogy felfedezni véltem a szoba másik végében két hatalmas ablakot is, egyből megközelítettem őket, durván nyitva ki először az egyiket, majd később a másikat is, reményveszetten markolva meg a rácsokat, felnézve az acél biztosan rögzített csapágyakra, amiket később gondterhelten meg is ráztam, persze mindhiába; tömör, erős vas volt, amivel be lettünk börtönözve, s a szabadság szárnyai szóba se jöhettek.
Jeongguk gondoskosott mindenről.

Éreztem, hogy a kétségbeesettség teljesen maga alá vont, miközben homlokomat két rács közé döntöttem, összepréselt ajkakkal feszítve meg ujjaimat a vasrudakon, dühösen szuszogva magam elé.

Miért? Miért?!

Jégkék szemeimet felnyitva néztem ki az ablakon, át a rácsokon, egyenesen a sötét aurás, hatalmasra nyúló barlangok falaira, ahol a vérfagyasztó csend, és pokoli sötétség tett uralmat, ám következőleg karmazsinvörös fáklyák fényei égtek fel, egymás után, szép sorjában, amit fejemet felemelve a rácsokról, kíváncsian követtem figyelemmel, mígnem erőteljesen visszhangzó dübörgő lépések ütemes hangja csendült fel.

Megdermedtem.

Ez egy hadjárat? A léptek egyre hangosabbá válva vertek visszhangot a falakról, mígnem a fekete páncélosok megjelentek előttem; körübelül ezren lehettek, ennek láttán pedig sokkoltan nyeltem egy hatalmasat, megszaporázott légzéssel nézve végig a gyakorlaton amit produkáltak, s a hadvezéren, ki előttük állt meg, kiadva a parancsokat.