Vajon ki a Nagy Ő?

Pt9

Mindezek után is alig láttam Őt.
A hetek, a hónapok mentek, de a kapcsolatom megszakadt újra vele, és a barnával is.
Több bulit is átéltem, sokszor éreztem jól magam, de bevallom mindig ott volt a gondolataimban a kék, hiányzott.
De igyekeztem a barátaimra gondolni, és arra hogy már nem sok időnk van együtt.

Valóban nem volt már sok időnk.
A ballagás ideje hamar eljött, majd mindenki ment a saját útjára, és elváltunk.
A sok ember akikkel együtt jártam bulizni már mind messze jár, de ez az élet rendje.
Tudtuk hogy nem fog örökké tartani, és ezt mindig beszéltük is, tehát bármennyire is fájt, ez várható volt. 

Ezek után még volt egy pár bulink együtt, de már nem sok.

Ez is egy épp ilyen nap volt, Péntek. 

Június 30. 

A barátaim a diszkóban már megint elhagytak, egyedül maradtam egy ideig, de akkor találkoztam a kékkel, és a barnával.
Végig velük voltam, most már mindkettő mellett kicsit furcsán érezve magam, de jó volt újra látni őket, és beszélni velük.
Sokat ittunk együtt 3-an. Nagyon sokat. Legalább is én, már alig álltam lábon, de tartottam magam nagyjából.
Még bent a diszkóban volt egy pillanat mikor a barna elment 2 percre, a kék ekkor közelebb húzott magához, összekulcsolta a kezeinket, majd úgy nézett rám.
Kettős érzelem volt bennem, mert annyira hideg volt azóta amióta nem beszélünk már, de amint elment a barna közelebb húzott.
Ezt az idilli pillanatot nem sokáig érezhettem, hisz a barna vissza is jött, a kék pedig ekkor odébb tolt magától. Rosszul esett, de igyekeztem ezen túl lépni. 

A vonatállomáshoz kísértek engem, egyik oldalon a kék, másik oldalon a barna fogta a kezem.
Ekkor a kék belekezdett a mondandójába hogy ő bizony most itt hagy mert nem akar zavarni, és inkább megy haza..
Pedig ha tudta volna mennyire örültem neki hogy ott van velem akkor.

 
Azt hittem eleinte csak viccel hogy ott hagy, de nem.
Átment az út másik oldalára, majd fel szállt a villamosra, és otthagyott.
Ez a jelenet kívül állóként lehet nem akkora nagy dolog, de nekem az ott akkor az volt.
Végig néztem ittasan egy korlátra támaszkodva hogy ő elmegy.

A barna ekkor a hátam mögül megszólalt

Vártad hogy megforduljon, és visszajöjjön mi? -

Ekkor elsírtam magam, Én, az a lány aki soha semmin nem szokott.
Több mint 2évig nem sírtam, de akkor ott akkora zokogásba kezdtem, hogy még én sem hittem el magamról hogy az én vagyok. 

Nagyon vártam hogy visszajöjjön.

De nem tette.
Azt hiszem ekkor jött a felismerés bennem, hogy neki mit sem jelentettem végig.
De akkor mik voltak azok a jelek amiket adott? Teljesen összezavart, de és csak sírtam és sírtam.
1 óra volt az út haza, végig bőgtem a vonatot, amikor leszálltam azt is, az utcán reggel hangosan.
Nem érdekelt semmi.

Másnap felkeltem bedagadt szemekkel, tükörbe néztem de még nekem is fájt a látvány.
Remegő hanggal, de elmeséltem a 2 hozzám leközelebb álló személynek ezt az egészet.
Láttam a szemükben a megdöbbentséget, majd azt felváltotta a szomorúság.
Akkor annyit tudtak ehez hozzáfűzni, hogy innentől meg ne próbáljak még csak rá nézni sem, hisz ennyit sem érdemel. 

Tudtam. Nagyon is tudtam ezt. De még mindig fontos volt.