💜 Magic Shop (18+)

18. Fake love

JK

Nem vagyok jól egyáltalán. Csak vagyok. Napok teltek el a szakításunk, illetve a szakításom óta, vagyis mióta kidobott a virágboltból. Nagyjából biológiai szinten funkcionálok. Mint egy élőhalott Socks filmjéből, csak kószálok az irodában, és otthon is. Még az edzések sem esnek olyan jól, de azokat legalább kierőszakolom magamból. Ha elfáradok fizikailag, egy kicsit jobban alszom. Nem festhetek valami jól kívülről sem, Namjoon is csak kerülget, és nagyokat pislog rám. Valamit tennem kéne, hogy ez a bennem lévő nihil elmúljon. De mit? A századik kávémat kavargatva caplatok vissza asz asztalomhoz, amikor meglátom Jieunt. Beugrik egy ötlet. Ekkor még jónak tűnik.

Odalépek hozzá, látom rajta a meglepődést, mikor rám néz.
– Hát te? Mit akarsz? – kérdi kedvesen.
– Jieun-a! Szóval, azon gondolkoztam, hogy mégis csak felnőttek vagyunk, meg kollégák... szóval szeretnék elnézést kérni a viselkedésemért, az elmúlt időszakban nem igazán voltam önmagam... szóval... – gabalyodok bele a mondanivalómba, és érzem, ha még egyszer kimondom, hogy szóval, tökön szúrom magam.
– Furcsa vagy tényleg, de már mióta ismerlek, úgyhogy... – vonja meg a vállát, és zavartalanul pakolja tovább a papírjait az asztalon.
– Khm, Jieun-a, bocsánatkérésem jeléül meghívnálak vacsorázni...
Jieun felkapja a fejét, és poháralátét nagyságúra nyílik a szeme.
– Komolyan? Jó.
– Mit szeretnél enni, hova foglaljak asztalt? Nemrég nyílt az az amerikai étterem, és tudom, hogy te szereted a nyugati kaját...
– Nálam, nyolckor – szakít félbe. Most rajtam van a sor, hogy meglepődjek, de belegyezem.
– Oké, akkor nyolcra ott leszek.
Visszaülök az asztalomhoz, és egy kicsit lelkesebben állok neki újra a munkának. Na, tettem valamit, nem is volt olyan nehéz. Csak vissza kell rendeznem az életem, úgy ahogy volt. Ez lesz a szipi-szupi megoldás.

Szokásomhoz híven kések egy kicsit, de a fél kilenc nem is olyan rossz tőlem.
Jieun ajtót nyit, és teátrálisan megforgatja a szemét.
– Vannak dolgok, amiben semennyit sem változtál – korhol.
Lerúgom a cipőm, és követem befelé, a lakásába. Ezer éve nem jártam itt, kellemes otthonossággal hat rám az ismerős környezet. Jieun és a pasztell színei. Minden szoba, és berendezés is halvány krémszínekben úszik, olyan, mintha egy fagyisdobozban sétálnék.
Leülök az asztalhoz, Jieun már szépen megterített.
– Bort vagy sört kérsz? – hallom a konyhából.
– Bort – vágom rá meglepő hirtelenséggel.
Mert Hyungie is a bort szereti...
Megrázom a fejem. Micsoda? Miért jut ez eszembe? 

Jieun megérkezik a bontott vörösborral.
– Nagyszerű, ez amúgy is jobban illik a vacsorához. Töltenél belőle mindkettőnknek, kérlek, míg behozom az ételt?
Bólogatok és töltök a vérvörös nedűből az előttem álló kecses poharakba. Jieun visszatér a sült hússal és a zöldségekkel. Szed nekem is, majd letelepszik a velem szemben lévő székre. Néz egy darabig, és én is vizslatom. A fehér bőrét, egykor szépnek találtam.
– Jobban vagy már, yeobo? – mutat a saját arccsontjára.
– Ja, a mokeszom – értem meg a célzását. – Már sokkal jobb.
– De nem squash volt, ugye?
– Nem bánom, bevallom, de csak neked. Ne csinálj pletykát belőle az irodában, kérlek.
– Rendben – mosolyog rám, és örül, hogy megint tud rólam bensőséges információkat.

– Valójában kocsmázni voltam, és összeverekedtem néhány fickóval. Inzultáltak valakit, és én meg megvédtem.
– Egy igazi hős vagy! – kacsint rám a pohara fölött.
– Ugye? – nyomok egy nagy húsdarabot a számba, és elkezdek rajta kérődzni. – Kibaszott nehéz napjaim vannak mostanában... – mondom neki, saját magam mentegetéseként.
– A projekt miatt?
– Aham – hazudom.
– Biztos feszültséggel jár, de nem kell aggódnod, szépek lettek a rajzok. Mindenkinek nagyon tetszett.
Azt meghiszem – gondolom, mert olyan elképesztően szép volt a modell, hogy nem tudtam, se köpni, se nyelni, még én se! Ne, már megint!

El kell terelnem a figyelmemet. Próbálok Jieunra koncentrálni, és lelkesedéssel iszom a szavait, és ugyanolyan lelkesedéssel közben a bort. A húgáról kérdezem, és hogy most miért nincs itt.
– Összejött valami sráccal az egyetemen, aztán van, hogy nem alszik itthon. És ez a nap is ilyen.
– Hát, már felnőtt nő, jóformán. Amúgy, jól megy neki a suli?
– Igen, szereti – Jieun arcára halvány pírt fest az alkohol, és a szemébe csillogást lop. Egyre többször felejti rajtam kutakodó tekintetét. És engem egyre jobban kezd idegesíteni a belőlük sütő vágy. Kezdem megérteni, miért is a lakásán vacsorázunk. Jieun megérinti a kezem.
– Még mindig nagyon jóképű vagy, tudod? – pislog rám.
– Ugyan már – engedem el a bókját. – Hozok inkább még egy bort, a szokott helyén találom?
– Ott, Yeobo, mindent a szokott helyén találsz – húzódik széles mosoly az arcára.

Kimegyek a konyhába, és rögtön meglátom a bortartóját, melyben katonás rendben csücsülnek a palackok. Gyorsan megtalálom azt a fajtát, amit eddig ittunk, és beletúrok a fiókba a bornyitóért.
Jieun kezét érzem meg a derekamon. Lefagyok. Most mi legyen? Annyira nincs kedvem vele hancúrozni, de meg kéne nézni, hogy hogyan is állok azzal a bizonyos Kinsey-skálával, vagy mivel. Hagyom hogy átöleljen, kezét rácsúsztatja a hasizmaimra.
– Eszméletlen jó kondiba vagy, még mindig – cirógat. Megfordulok az ölelésében, hogy szembe kerüljek vele. Felemelem a kinyitott bort.
– Nem kérsz még egy pohárral?
– Dehogynem – nyúl, a pultra korábban letett, két pohár felé. Töltök. Iszunk.

Jieun leteszi a poharát, kiveszi az enyémet is a kezemből, és a sajátja mellé állítja. Odabújik hozzám, átöleli a nyakamat.
– És még tudod, hogy mit kérek?
– Nnnnem... – mondom, pedig de, van sejtésem.
– A szád, Yeobo, újra, azt az édes ajkad, azt akarom érezni – nem is magyarázza tovább, gyorsan rám tapad, mielőtt átgondolhatnám, vagy tiltakozhatnék.
– Ez hiányzott a legjobban – lihegi, és hallom a hangján fokozódó vágyát. – Ez a szép, vastag farkad – belecsúsztatja a kezét a nadrágomba, de nem teljesen elégedett azzal, amit talál. – Na, mi van veled? Van olyan, hogy egy pasinak nincs kedve? Régebben, úgy emlékszem, nem volt ezzel problémád...
Odahúzom magamhoz egy újabb csókra, és betolom a nyelvem, jó mélyen, a szájába. Csak hogy elhallgattassam. Jieunnak tetszik a dolog, halkan nyöszörög, miközben lelkesen simogat. Sajnos, mindhiába. Egyáltalán nem gerjedek. Becsukom a szemem, úgy hagyom, hogy Jieun mohón kiszolgálja magát belőlem.
Hyungie szája jut eszembe, ahogy megcsókol, a keze, ahogy simogat...
Ekkor mutat csak valami életjelt a farkam, apró rándulás képében. Jieun ezt elért érdemnek tekinti.
– Na, azért csak van itt valami mozgolódás – örül. Kigombolja a nadrágomat és lehúzza a cipzárt. Kiszabadítja lankad férfiasságom, és apró nyelvmunkával próbálja jobb kedvre deríteni. Érzem, amit csinál, fizikailag érzem, de nem indít be bennem semmi bizsergést.
Persze, ha az a szívalakú gyönyörű száj csúszna rá... azok a vékony, kecses ujjak játszanának rajta, mint a virágokon, amikor csokorba kötötte nekem...

Most komolyan, le akarok feküdni az excsajommal, miközben folyamatosan az expasimra gondolok? Ennek mi a fasz értelme van?

Eltolom a fejét magamtól.
– Ne haragudj, Jieun-a, nem fog ez ma nekem menni.
Jieun feláll, és dühösen mered az arcomba.
– Akkor mi a francnak jöttél fel? Tudod, milyen megalázó ez az egész helyzet? – kezdi hisztire hangolni magát.
– Sajnálom, túl ideges vagyok, vagy túl sokat ittam, vagy túl nem tudom mi vagyok.
Túl nemtudommi vagyok a leginkább, az biztos – jegyezem meg magamban. Visszarántom a sliccem, és elindulok kifelé a konyhából, és a lakásából is. Még pont utolérnek kedves, útravaló szavai:
– Dögölj meg Jeon Jungkook, te idióta! És én is, ha hagyom, hogy még egyszer hozzám érj!
Most sem én értem hozzá, úgy emlékszem. Leintek egy taxit, és alig várom, hogy otthon legyek, hogy bebújjak a takaróm alá, és ki se jöjjek onnan nagyjából a világ végéig.
Az úton egész végig magamat korholom Jieun stílusában:
–Jeon Jungkook, te idióta, mit tettél?