Leláncolva [Befejezett]

20. Az alkimista barlangjában

GUS

Gus tudata sokáig lebegett az ébrenlét peremén, mintha egy pillanatra elhagyta volna a testét, és átszelte volna a teret és az időt.

Látta az édesanyját az Ethor határában álló kis kunyhójukban, ahogy egyetlen kanyargós csíkban hámozza a krumplit.

Látta az apját is az erdei búvóhelyén, ahogy az íróasztalára könyököl, és felvont szemöldökkel, várakozón mered rá.

Az a kellemetlen érzése támadt, hogy a látomások búcsúzni jöttek, vagy talán ő készült búcsúzni tőlük.

Amikor kinyitotta a szemét, egyenetlen kőplafont pillantott meg maga fölött. Megpróbált felülni, de már az első mozdulatnál érezte, hogy pántok tartják vissza a bokáját és a csuklóját; ahogy tovább mocorgott, arra is rájött, hogy a mellkasa és a nyaka is le van szorítva egy asztalra.

Kétségbeesetten fordította oldalra a fejét, hogy valami menekülőutat találjon, de ekkor a szíve majd kiugrott a mellkasán.

Foster egy oldalsó asztalnál állt, háttal neki. Olyan halkan mozgott, olyan némán vette a levegőt, mintha ott sem lenne. Sötét ruháiban, sötét hajával először árnyéknak hitte.

Öntudatlanul szívta be élesebben a levegőt.

A férfi hátrafordult a hangra.

– Látom, felébredtél – mosolyodott el hűvösen. – Meglepő. Azt hittem, eszméletlen maradsz, de ahogy látom, túl erős hozzá a szervezeted. Na, nem baj, legfeljebb kiabálsz.

Gus igyekezett nyugalmat erőltetni a gondolataira, és óvatosan mozgatta meg a bilincseket, az ujjaival végigsimított a szélükön, de még a nyomát sem érezte zárnak, vagy valamilyen nyílásnak, amit felfeszíthetett volna.

– Mi a szart akarsz tőlem? – kérdezte a tőle telő leghiggadtabban, de a fülében doboló pulzusa elárulta, hogy egy cseppet sem nyugodt. Foster nem is méltatta szóra, visszafordult az asztal felé. – Miért nem hallom a légzésed? – próbálkozott tovább.

Ez a kérdése már nem maradt megválaszolatlanul.

– Az emberek tüdeje nem valami hatékony, az oxigén mindössze nyolcvan százalékát veszi fel, tudtad? – fordult hátra a férfi, majd az arcán lesajnáló kifejezés terült el. – Dehogy tudtad, csak egy ostoba tolvaj vagy. Nos, akkor elárulom, hogy az egész élővilágban a madarak tüdeje a legfejlettebb. Sokkal jobban hasznosítja az oxigént, amitől hatékonyabban működik a testük. Csakhogy emiatt kétszer olyan gyakran kell levegőt venniük, mint az embereknek, ráadásul a tüdejük a testük nagyobb százalékát teszi ki, mint a miénk. Gondoltam, kell lennie egy hatékonyabb megoldásnak.

Miközben beszélt, megkerülte Gust, és egy kerekeken gördülő asztalt tolt a jobb oldalára. Az asztal teteje le volt fedve egy szövetdarabbal, de már az alatta domborodó eszközök látványától is összerándult a tolvaj gyomra.

– Egyszóval, terveztem magamnak egy olyan tüdőt, amely hatékonyabban működik mindkettőnél, így percenként mindössze egyszer kell levegőt vennem.

Gus egy pillanatra meg is feledkezett az asztalról és a pántokról, olyan lendülettel kapta fel a fejét, hogy nyaka belesajdult.

– Te?! Te tervezted?

– Nem tetszik nekem a hangnemed – szegte fel a fejét Foster. – Be kellett volna kötnöm a szádat, vagy kivágni a nyelvedet. Mégis mit képzelsz magadról, kivel beszélsz? Épp elég ideig voltam türelmes...