Leláncolva [Befejezett]

6. Süket csend

JOSH

Hiába fordította Josh a reggelinél Gena ellen a haragot, elég volt egy-két óra, és újra nem állt szóba vele senki. Nem bánta különösebben – legalább volt ideje újragondolni az elmúlt nap történéseit, és kitalálni, mihez is akar kezdeni a tolvajjal.

Az lett volna az észszerű, ha felölti a legszebb mosolyát és bocsánatot kér, de egyszerűen nem tudta rávenni magát. Próbálta megérteni, miért ilyen dühös a férfira. Vajon a fűzős fiaskó miatt? Vagy azért, mert nem állt mellé a reggelinél? Esetleg a vitájukhoz van köze?

Még mindig nem tudta kiverni a fejéből a tolvaj szavait: „Vagy túl gyáva vagy?" Ott visszhangzott a fülében, és a szíve erőszakosan dobolt fel, a szeme elé pedig vörös köd ereszkedett. Ha gyáva lenne, próbálkozna egyáltalán? Keresné még a szabadulás módját? Egy idegen semmit nem lát ebből a városból, nem ismeri a magas falakat, a csukott ajtókat és az elutasító hátakat. Hát aztán, ha nem megy egyedül?! Talán olyan nagy gyávaság, ha segítséget kér?!

Azonban, ahogy a segítség gondolata beférkőzött az agyába, egy gonosz kis hang kántálni kezdett: „Miféle bátorság az, aminek mások fizetik meg az árát."

Josh megrázta a fejét, mielőtt a gondolatai barátságtalan helyekre kalandoztak volna. Nincs értelme a múlton rágódni. Ami történt, megtörtént.

Már csak annyit tehetett, hogy tartja magát az egyezséghez, és reméli, hogy a tolvaj is így tesz.

Ebédnél éppen ezért egy másik székre ült le.

– Az az én helyem – méltatlankodott Simona, amikor meglátta. Ez volt az első a mai nap során, hogy hozzá szóltak.

– Most már nem. Üljél máshova – felelte Josh egykedvűen, és közben a kanala hátulján ellenőrizte a tükörképét. Torz volt és elmaszatolódott – pont, ahogy érezte magát.

A lány duzzogva húzódott odébb.

Az asztal hamar megtelt, de az ő két oldalára senki nem akart ülni, mintha leprás lenne.

Végül Gena telepedett le mellé. A szobában pedig megfagyott a levegő.

– Mi van már megint? – sóhajtott a fiú.

– Neked nem jár ebéd – felelte a lány szárazon, de gonosz fény égett a szemében.

– Mióta?

– Mióta én azt mondom.

Josh felvonta a szemöldökét.

– Nem tudok róla, hogy a Mama nyugdíjba vonult volna.

– A Mama is pontosan tudja, hogy egy alattomos kígyó vagy. Hagyja, hogy megkapd a magadét – biccentett Gena az asszonyság üresen álló helye felé.

– Vagy úgy – felelte Josh, de most először valami keserű szúrt a bordái közé, mintha tüske ment volna a szívébe.

– Remélem, éhen döglesz – eresztett meg egy negédes mosolyt a lány.

– Drágám – húzta el a száját Josh –, nem szeretném elrontani az örömöd, de az ember több hetet is kibír étel nélkül. Legfeljebb egy kicsit korogni fog a gyomrom.

Vetett egy gyors pillantást az ebéd és Reginald felé. Megtehette volna, hogy harcol, megtehette volna, hogy Gena ellen fordítja a szavait, de túl fáradt volt hozzá, hogy pár falatért leereszkedjen a szintjére, így inkább kitolta a széket, és felegyenesedett.