Leláncolva [Befejezett]

7. Amikor minden megváltozott

[TW: 16+ SM erotika említés szinten]

JOSH

Josh feje lebukott a víz alá. Visszatartotta a lélegzetét. Nyitott szemét csípte a szappan. A dézsán át a hangok összefolytak, a saját szívverése pedig felerősödött. Ba-bum-ba-bum, dörömbölt a fülében a nyomás, és arra gondolt, ha elég ideig nem venne levegőt, talán sosem bukkanna a felszínre.

Nem tűnt olyan rossz lehetőségnek.

Akkor soha többé nem kéne színlelnie, és ki tudja, ha létezik a túlvilág, talán újra láthatna mindenkit, akit valaha szeretett.

De a szemükbe tudna-e nézni?

Hirtelen megérezte a szenátor fémkezének hűvös emlékét a torkán. A vasujjak úgy szorították a nyakát, hogy minden oxigént elloptak.

A férfi utolsó vendégként érkezett, azonnal szobát kért, és Josh azon kapta magát, hogy izgatott.

– Félsz tőlem? – kérdezte a férfi valamivel később, amikor már meztelenül ült az ölében, és finom ringásokkal ingerelte.

A fiú csak bólintott. Nem a félelem volt a jó szó. De nem tudott rá jobbat.

– És ez felizgat?

Josh ismét bólintott.

– Miért? – érdeklődött a szenátor, szürke szemében ravasz fény csillant.

– Mert maga tönkre tudna tenni – csúszott ki a fiú száján az első gondolata.

A férfi harsányan nevetett fel. Fémkeze végigsimított Josh arcán, hűvös érzetet hagyva maga után.

– Tönkre is foglak, de ígérem, minden percét élvezni fogod. – Mély hangjától vigyázzba vágták magukat a pihék a fiú tarkóján. A férfi ujjai végigcirógattak a nyakán, finom borzongásokat indítva el a testében. Josh egyre vadabb ütemben mozgott a szenátor ölében, és az ágyékát feszíteni kezdte a vágy. A józan gondolatok egyenként peregtek ki a fejéből, ahogy közeledett a beteljesülés felé.

Ekkor szorította marokra a torkát a férfi.

Első rémületében megpróbálta letépni magáról a szenátor kezét, de nem ért el semmit. A férfi hűvös mosollyal figyelte kétségbeesett vergődését, és ugyanúgy mozgott tovább benne, ahogyan addig. Sőt, ha lehet, még könyörtelenebb lökésekkel ostromolta.

Az ijedtség, a kéj, és a levegőhiány okozta kábultság megtréfálta az érzékeit. A bőre tüzelt, az agya égett, az összes izma megfeszült, és azt érezte, hogy él – élnie kell, ha egyszer ennyire fél a haláltól.

Az ájulás küszöbén, miközben attól rettegett, hogy menten megfullad, a teste kéjes rándulással árulta el.

Még most is felforrósodott a bőre, ahogy a víz alatt eszébe jutott az emlék.

Zaklatottan bukkant felszínre, és mohón itta be a levegőt.

Mégis mi lett belőle? Éppen az, aminek gazdája annyiszor nevezte: egy ribanc, akinek pontosan itt a helye, ebben a bordélyházban. Ordítani lett volna kedve. Visszakövetelni az előző életét. Azt, amelyikben még nem állt a feje tetején a világ – amelyikben pontosan tudta, kicsoda ő, és mit várhat magától.

Még azelőtt, hogy minden megváltozott.

JOSEPH

A tó a nyár melengető tüze ellenére is kellemesen langyos maradt. A csermely, ami táplálta a föld alól, sziklák közül indult, és megőrizte a kövek hidegét. Gyakran előfordult, hogy egy hosszú lovaglás után Josephnek és Andrew-nak ide vezetett az első útja, hogy megmártózzanak benne. A ház messze volt, ember nem járta az ösvényeket, és a vizes ruhájuk megszáradt, mire elérték a fasort.