Leláncolva [Befejezett]

22. Átoktól sújtva

FOSTER

Az ő hibája volt. Ő tehet róla. Meg akart ölni, gondolta Foster, ahogy lepillantott Joseph ájult testére. A fiú fejéből ömlött a vér, vörösre festette szőke haját, és tócsába gyűlt a feje alatt.

Jó, dohogott Foster. Jó! Fájjon csak neki! Legalább megjegyzi.

De ugyanakkor összerándult a mellkasa.

Túl sok a vér. Túl vörös.

A fiú alig emlékeztetett magára. Koszos volt és összetört, az arcán mocsok és vér, a ruhái bűzlöttek. Úgy nézett ki, mint valami, amit az ember egy dögkútból halász ki.

Foster látta már őt rémes állapotban. Látta már vérben fekve, zokogva a fájdalomtól. De a teste most mozdulatlanul feküdt, és a vérzés nem akart csillapodni.

Mi van, ha meghal?, szorította el a torkát a pánik. Nem halhat meg. Nem így. Nem ilyen egyszerűen. Szenvednie kell!

A tenyere bizsergett ott, ahol hozzáért a fiúhoz. A karmolások forrón égtek az arcán és a nyakán, mintha nem is gyűlölet, hanem valami egészen más itatta volna át őket. És Foster tudta, hogy ha nem mosakszik meg most azonnal, a kísértés a húsába olvad, soha nem szabadul tőle.

Ha az ember egyszer enged, többé nem tud ellenállni.

Látta a bátyját. Látta, hogyan bukott el.

Tisztán emlékezett arra a napsütötte délutánra, a meleg fényre, még a szajkókra is, amiket el akart kapni, hogy utána felboncolhassa őket a szobája magányában.

Akkor hallott először arról, milyen hatékony a madarak tüdeje, és meg akarta érteni, miért. De nem voltak könyvei, nem konyított sem a remedikához, sem a vita-masinerikához. Ha csak szerkezetekről lett volna szó, megkérdezhette volna Josephet – közel s távol ő volt az egyetlen, aki érdeklődött az alkímia iránt –, de így nem maradt más választása, mint hogy maga nézzen utána, mitől olyan nagyszerű az a tüdő.

Ha már egyszer a sajátja nem működött rendesen.

Amikor a két fiú kikötötte a lovát, és úszni indult, egy pillanatig még azon is elgondolkodott, hogy köszön nekik. De a bátyja mindig érzékeltette vele, hogy nem látja szívesen, ezért inkább meghúzta magát a magas fák árnyékában.

A tekintete azonban újra és újra visszatalált a tóhoz.

A nap arany hidat rajzolt a víz felszínére, de akármilyen kacéran táncoltak a szikrái a fodrokon, nem tudták magukra vonni Foster figyelmét.

Joseph fényesebben ragyogott. Maga volt a nyár. Csupa melegség. Mézszínű, puha tincsek, napcsípte bőr. Az írisze kékje akár a tiszta égbolt egy verőfényes napon. A mosolyától fények gyulladtak, és még Foster is úgy érezte, hogy világosabb lesz a lelke.

Mindenki folyton a bátyját, Andrew-t dicsérte. Áradoztak, milyen tökéletes a modora, milyen nagyszerűen táncol, milyen jóképű és okos. De ha választhat, szívesebben cserélt volna testvért. Andrew mindig goromba volt, elutasító, hideg. Joseph elhívta társaságba, mosolygott rá, és beszélgetett vele. Megfoghatatlan bizsergés támadt a mellkasában, valahányszor a közelében volt.

Ahogy a két fiú elterült a fűben, Foster nem tudta levenni a szemét Joseph vizes ingéről. Ahol a ráncok a bőréhez értek, áttetszővé vált a szövet, és még messziről is ki tudta venni az izmai vonalát, a finom árnyékot a köldökénél, és a hideg víztől kidomborodó mellbimbóit. Szinte biztos volt benne, hogy a fiú egész teste libabőrös, és ez a gondolat valamiért elektromos impulzusokat indított útjára a gerincében. Azt vette észre, hogy hevesebben szedi a levegőt, és átforrósodik az arca.