Szellemlány

1.

Karter egyedül volt az állomáson.
Sötét volt. Hangosan felsóhajtott. Körülnézett, és várta a vonat érkezését. Kétszer is ellenőrizte az időt. Miért késnek ezek a vonatok mindig? Fújni kezdett a hideg szél. Szorosabbra húzta a hátán feszülő sötétbarna bőrdzsekit.
Balra fordította a fejét, amikor meghallotta vonatának közeledését.
Meglepődött, mikor egy lányt látott vele szemben a másik vágánynál. Pont rá nézett. Egy pillanattal ezelőtt még nem volt ott. Ránézett, és meglepődve vette észre, hogy a hideg téli idő ellenére lenge szoknyát visel.

-Mi a fene... - a vonat hirtelen megjelent előtte, eltakarva a lányt. Miután a vonat megállt, sietősen felszállt és kinézett az ablakon, de a lányt addigra már sehol sem látta.

Ahogy a vonat megindult, még hátranézett, de a peron üres volt. A hazaút hátralévő részében nem tudta kiverni a fejéből a lány képét.

Biztos rosszul láttam. Semmiképp sem viselhetett ilyen ruhát ebben az időben. Halálra fagyott volna. És hogy volt ott, aztán nem ott? Biztosan fáradtabb vagyok, mint gondoltam.

Hazafelé tartva elterelte a gondolatait.
Nyugtalan álomba merült.

*

Másnap reggel amikor felébredt, még mindig a lányra összpontosított. Ahogy kinyílt a szeme, bevillant az a pillanat, amikor megpillantotta.
Nem tudta túltenni magát azon az éjszakán, amikor a vasútállomáson várt és meglátta a lányt.
Már csak öt perc volt hátra a vonat megérkezéséig, majdnem kezdte feladni.
Fel-le ugrált, hogy kevésbé fázzon, mikor kuncogást hallott a háta mögül. Gondolta, biztos kezd megőrülni. Biztos az agya szórakozik vele, mert sosem tudja eléggé kipihenni magát.
Megfordult, és az a lány mögötte állt.
Ugyanazt a ruhát viselte, mint előző éjjel.

-Nem fázol? -fakadt ki meglepődve.

A lány a háta mögé nézett, majd visszanézett rá.
-Várj, te látsz engem? -kérdezte zavaros arckifejezéssel.

-Természetesen látlak. Pontosan előttem állsz.

Megdöbbentnek és izgatottnak tűnt.

-Istenem. Látsz engem! Te tényleg látsz engem! -mondta az izgalomtól pattogva.

Karter egy lépést hátrált.

-Várj, várj, és kérlek, ne félj. Nem vagyok furcsa! Esküszöm! -mondta és közelebb lépett.

Karter vonata megjelent.
Rápillantott a vonatra, majd vissza a lányra.
Lefagyott és mire észbe kapott, az ajtók csukódni kezdtek. A vonathoz szaladt, szerencséjére még pont fel tudott jutni. Nagy levegőt vett.

-Mi a fene. -kapott a fejéhez.

Gyorsan kinézett az ablakon, a lány megint sehol. Leült értetlenül és arcát kezébe temette.

-Ne szomorkodj. -szólalt meg egy vékony hang.

Karter talpra ugrott a hirtelen hangtól.
A lány ott ült a másik oldalon tőle balra.

-Mi... hogyan.. de te... az ajtók... - állt fel és a lányra nézett.

-Kérlek, ne idegeskedj. Csak... hosszú ideje nem tudtam senkivel sem beszélni. Te vagy az első ember, aki lát engem. -felelte.

Karter nem mozdult.
-Mit jelent az, hogy én vagyok az első aki lát? -érdeklődött, a kíváncsiság eluralkodott rajta. Hosszan sóhajtott, tekintete az elhaladó tájra fókuszált.

-Nem fogsz hinni nekem.

-Nos, sikerült felszállnod, annak ellenére, hogy én is alig jutottam fel... mesélj. - mondta, miközben tétován helyet foglalt a lány mellett.

A rejtélyes szoknyás hölgyemény sóhajtott egyet, majd mélyen a szemébe nézett.
-Szellem vagyok. -zavartan a füle mögé tűrt egy kósza hajtincset.

Karter felnevetett.

-Tudtam, hogy nem hinnél nekem. -csapott a térdére.

-Ugyan már...én meg dinoszaurusz vagyok. -kuncogott.

A lány az ajtóhoz sietett, és hátranézett.

-Mit csinálsz? - kérdezte Karter.

Felpattant és tekintetével követni kezdte, amikor a lány előrelépett, majd átsuhant az ajtón.

Karter felkiáltott, amikor eltűnt.
-Ez durva! -kerekedtek ki a szemei.

-Most már hiszel nekem?
A titokzatos lány hirtelen mögötte termett.

-Baszki.. -ijedt meg hirtelen.

A vonat lassulni kezdett.
Az ajtó kinyílt.

-Rendben hiszek neked. -bólintott félve.

Leszállt, mire a lány követte.
A peronon állt, amikor a vonat elsuhant.

-Te tényleg szellem vagy. -nyelt egy nagyot, mikor kimondta. -Mióta vagy ... - mondta, és nem tudta befejezni a mondatát.

-Nem tudom.

-Mi a neved? -a homlokát ráncolta, miközben koncentrálni próbált.

-Nem emlékszem. -hajtotta le a fejét. -Semmire sem emlékszem.

Karter megborzongott a hideg levegőtől.

-Nem érzed a hideget? -kérdezte.
Megrázta a fejét:

-Nem.

Karter sóhajtott egyet és a hajába túrt zavartan.

-Nézd, nem vagyok teljesen biztos abban, amit láttam, és még abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e a szememnek. -Szünetet tartott, miközben összeszedte a gondolatait. -De azt tudom, hogy én megfagyok, és nyilvánvalóan segítségre van szükséged. Miért nem jössz el hozzám, és megpróbálhatjuk ezt megoldani?

Széles mosoly jelent meg a lány arcán.
-Igazán?

Karter bólintott.
-Igen. Na gyere. -mondta, azzal megfordult és elindult. Pár lépéssel később ismét feltette a kérdést. -Tényleg nem tudod mi a neved? Nem emlékszel egyáltalán?

A lány megrázta a fejét.
-Nem emlékszem semmire.

Karter elgondolkodott egy pillanatra.
-Nos, nem hívhatlak csak szellemlánynak, adok neked valami szép nevet. -törte a fejét. -Legyen Karen. -mosolygott. -Az még illik is az én nevemhez.

-Karen és Karter. -nevette el magát a lány és széles mosoly jelent meg az arcán.