Szellemlány

5.

A elkövetkezendő napokban Karter hatalmas rendetlenséget hagyott maga után a lakásban.
Nem foglalkozott szinte semmivel.
Evett vagy aludt. Azt hazudta a főnökének, hogy nagyon megbetegedett a téli fagyoknak köszönhetően.
Ez is csak egy kifogás volt, hogy Karent kereshesse.

Minden este a vasútállomásra ment, amíg az utolsó vonat meg nem érkezett, de a lány soha nem volt ott.

Mikor hazaért, elhúzva hagyta a függönyt és felkapcsolva a világítást egész éjszakára, hátha a lány úgy dönt, hogy visszatér.

*

Öt nap telt el, és Karter már közel volt ahhoz, hogy feladja.

A szokásosnál kissé hamarabb ért ki, néhány másik ember beszélgetett a szemközti peronon.
Sóhajtott, fejét hátra döntötte.
Látta, hogy egy fehér árny jelenik meg vele szemben a másik peronnál. Örömében ugrott egyet és a peron széléhez szaladt.

-Karen! Karen! -kiabált.

A vonatra váró emberek furcsa pillantásokat vetettek a fiúra.

-Karter... -suttogta a lány.

Karter nem tudott megnyugodni, nagy mosoly ült ki az arcára. Egy pillanatra azt hitte az alváshiány miatt képzelődik.
Kezével a fejéhez kapott, amikor a világ forogni kezdett körülötte.
Elveszítette az egyensúlyát, és lecsúszott a peronról a szembejövő vonat elé.

-Karter! Kelj fel! -kiáltotta a lány rémülten.

Az ott várakozó emberek látták, ahogy a fiú lezuhan, és azonnal segíteni próbáltak.
Hallotta a vonat zakatolását, miközben a mozdonyvezető megpróbált lassítani.

Karter elgördült a vonat útjából, a két vágány között feküdt. Megkönnyebbülten sóhajtottak az emberek.

-Hé! -térdelt le a lány, Karter mozdulatlan teste mellé. Ösztönből megpróbálta felrázni, de kezei csak áthaladtak rajta. Végül pár derék férfi a segítségére sietett, kiemelték onnan, és kórházba szállították.

Karen egész idő alatt vele maradt, vigyázott rá és hibáztatta magát.
-Soha nem bocsátok meg magamnak, ha bármi történik veled. -súgta a fülébe, miközben a mentőautó végigszaladt a forgalmas utcákon.

Miután kórházba került, és az orvosok befejezték a vizsgálatokat, Karen megkönnyebbülten hallotta, hogy Karter rendben lesz hamarosan. Családjával azonnal kapcsolatba akartak lépni, ekkor tudatosult bennük, hogy már senkije nincs. Karen a beszélgetést hallgatva megsajnálta a fiút és már kezdte megérteni, miért ragaszkodott hozzá ennyire.
A szoba sarkában állt, és nézte Kartert.
Nem volt képes magára hagyni.
Éjszaka közepe volt, amikor a fiú végre kinyitotta a szemét. Karen egy pillanat alatt mellette volt.
-Karter, hallasz engem?

Homlokát ráncolta riadtan.
-Mi történt? -kérdezte, miközben körülnézett a kórházi szobában.

Karen megkönnyebbülten mosolygott, örült, hogy ébren látja.

-Elájultál az állomáson, leestél a vágányokhoz...

Karter megfordult, és szembenézett vele.
-Ohh... - mondta halkan. A keze az övéért nyúlt, éppen a lány fölött lebegett. -Miért? -kérdezte. -Miért mentél el? -tekintetével a kezeikre összpontosítva, amelyek most egymás mellett voltak.

Karen felsóhajtott, és egy pillanattal ezelőtti boldogsága teljesen elmúlt.
-Tudod miért, Karter. Nem akarom, hogy elpazarold az életed arra, hogy segítesz nekem. Az egész életed előtted áll. -a hangja hirtelen mérges lett. -De nem fog, ha nem vigyázol magadra! Hallottam, amit az orvosok mondtak. Azt mondták, hogy nem ettél vagy aludtál rendesen. Ezért elájultál.

Karter elkomolyodott.
-Csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell találjalak... Találtam valamit az interneten..

-Te idióta. Ma meghalhattál volna, felfogtad ezt? Ha nem mozdítottalak volna el az útról...

Karter rámosolygott.
-Elmozgattál? A képességeid folyton javulnak! -kuncogott rá.

-Nem ez a lényeg, Karter. -nagyot sóhajtva forgatta a szemeit. -Mit találtál a neten?

-Tudom, tudom. Sajnálom. -igazgatta meg a takarót magán elkomolyodott arccal. -Van egy Rachel nevű lány, aki nemrég szenvedett balesetet, nagyon hasonlít az arcotok, bár nem igazán kivehetőek a vonásaid, mert átlátszó vagy.. -vigyorgott rá. -..kórházba szállították a lányt.. -ismét komorrá vált tekintete. -Melyik kórházban vagyunk?

Karen rámosolygott.
-Csak kérlek, vigyázz magadra... A Dr. G. Mikelson kórházban vagy. -olvasta le a falról az apróbetűs részt.

-Akkor te is itt vagy. -nézett a szemébe. A lány meglepődött szavain. -Mindent megteszek, hogy segítsek neked. Maradj velem kérlek. -szinte könyörgött neki kedvesen.

Karen bólintott, mire a fiú megpróbált lábra állni.

-Kellene még egy kis pihenés. - mondta a lány, de Karter megrázta a fejét.

-Már fél napot aludtam, úgy néz ki. -felelte az ablakra pillantva, rámutatva a sötét éjszakára. -Menjünk megkeresni téged.

Karen épp szóra nyitotta volna a száját, amikor megdermedt.

-Mi a baj? -kérdezte Karter az ágy szélén ülve, hangja aggodalommal teli volt.

Karen fájdalmasan kiáltott, és térdre esett, miközben képek villantak be neki.

-Karen! Mi történik? -mezítláb szaladva lerogyott mellé.

A lány összeszorította a fogát, ahogy a képek egyre gyorsabban jöttek a fejébe.

Amikor végül abbamaradt, nehezen lélegzett.

-Karter ... -fordult szembe vele. - Emlékszem, mi történt velem!