Szellemlány

7.

Észrevették, hogy friss virágok vannak az ágya mellett, valamint sok fénykép a barátokról és a szeretteiről.

Karen lefagyott, amikor a saját testéhez közeledett.
-Ezt nem tudom elhinni...

Karter kezébe vette a fényképeket és nézegetni kezdte.
-A neved Rachel. -bökött az egyik kép hátuljára, amit az egyik barátja megcímezett a lánynak. -Én megmondtam! -várta el az elismerést széles mosollyal arcán.

-Azt hiszem, jobban szeretem a Karent. -mosolygott a fiúra. Visszafordult a testéhez, és furcsán érezte magát. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha az egész lénye kezdene megszűnni.

-Furcsán érzem magam. -hervadt le a mosoly az arcáról.

Karter rémülten nézte, amikor szinte láthatatlanná vált a lány.
Karen félve suttogta a fiú nevét, majd eltűnt.

Karter az ágyhoz szaladt.
-Karen! Hallasz? Karen? -lenézett a lány kezére, majd vissza az arcához.

Megfogta a kezét, hangosan zokogni kezdett.
-Karen. Hallasz? Kérlek, nyisd ki a szemed! -könyörgött, miközben kezével megsimogatta a lány arcát.

A szeme lassan kinyílt. Riadtan szétnézett, majd tekintete végül Karterre szegeződött.

Karter szipogva mosolygott rá.
-Ismerősnek tűnik, ismerjük egymást?

Karter szíve összeszorult. Megköszörülte a torkát.
-Én vagyok. Karter. -felelte. -Te pedig Karen.

A lány döbbenten feküdt az ágyon.

-Elnézést, de valakivel összetéveszt. Én Rachel vagyok. -mondta határozottan.

Megszakadt a beszélgetés, amikor két nővér bejött a szobába. Meglepődtek, amikor meglátták Kartert, de még jobban meglepődtek, amikor a lányt ébren találták.

Karter nem tudta eldönteni, hogy érzi magát. Egyik része örült, hogy Karen életben van, és visszatért a testébe. De most nem emlékezett rá.
Mit jelentett ez az egész számukra?
Meg tudná győzni arról, hogy mi történt?
Meg kellene próbálnia barátkozni vele?
Ha elmesélné ezt az egészet, biztosan ki lenne nevetve és faképnél hagyva.

Az ajtó mellett állt, erőltetett mosollyal az arcán, miközben az ápolónők sürögtek-forogtak a szobában. Lehajtotta a fejét.
Kezdett beletörődni, hogy az a lány, akit annyira megkedvelt, már nincs többé.
Képtelen lenne tudatni vele a történteket anélkül, hogy ne nézze a lány hülyének.
Nagyot sóhajtott.
Lepergett előtte a sok beszélgetésük.
Azt találta a legjobb megoldásnak, ha örökre elfelejti ezt az egészet. Hátat fordított a lánynak és úgy döntött, vissza se néz már, hogy ne fájdítsa tovább a szívét.

Pont a folyosóra lépett, amikor Karen lágy hangja megszólalt.

-Hé, Karter! Alig bírta elnyelni könnyeit, de kérdően rápillantott.
Meglepődve és az ágyához igyekezett, amikor könnyeket látott a lány szemében is. Előkapott egy zsebkendőt a zsebéből és átnyújtotta Karennek, majd egy másikkal megtörölte saját szemeit.
Karen szóra nyitotta a száját.
Egy szót súgott oda neki:

-Emlékszem.