Sorsom vagy - BEFEJEZETT

Prológus

A félhomályba burkolózó szobában alig pislákolt némi fény, ami megtörte a teljes sötétséget. A valamikor életvidám férfi vonásain a ráncokat a gyász fájdalmas árnyéka szántotta mélyre. Az ablak alatti fotelben ülve, lelkében fájdalommal szorongatta azt a régi fényképet, mely testvérével róluk készült egy olyan napon, amikor felhőtlenül boldogan nevettek a kamerába. Könnyek peregtek végig arcán, hogy aztán ingén összegyűlve nedves foltot hagyjanak ott. Nehéz volt a szíve, mégis tudta, hogy össze kell szednie magát, mert neki feladata van. Vigyáznia kell unokaöccsére, terelgetnie kell a boldogság felé.

Nemrég került hozzá a fiú, miután a szülei tragikus autóbalesetben elhunytak. Kissé vadóc a kölyök, de ő mindig megtalálta vele a hangot, bár most nehezebb vele, hiszen elveszítette a szüleit.

Ismerte a legendákat a sorszerű szerelmesek találkozásáról, a szíve mélyén ő is vágyott rá, de valahol érezte, hogy ebben az életben számára nem ez a sors rendeltetett. Sosem gondolta volna, hogy valaha alkalma lesz közelebbről is megfigyelni egy ilyen találkozást, és azt meg pláne nem gondolta, hogy az a valaki, akivel ilyesmi történik, az az unokaöccse lesz, ám mégis így történt. Az, hogy két fiúról van szó, cseppet sem botránkoztatta meg, hiszen mindig is azt vallotta, hogy a szerelem az szerelem. Akármilyen testbe is születünk, igazából a lelkek azok, amelyek kapcsolódnak, nem törődve a test külsőségeivel.

Először hitetetlenkedve figyelte, milyen megbabonázva került elő a kis Bao, miután olyan hirtelen kellett megtudnia az igazat a szüleiről, majd feldúltan elrohant.

Hamar kiderült, hogy mi történt, hogy a fiú találkozott valakivel, aki mély nyomot hagyott benne. Nem értette persze az érzéseit a srác, mert még nem is sejtette, hogy kivel találkozott, idővel minden kiderül, amikor a sors a megfelelő időben újra összehozza majd őket. Így lesz, ebben nem kételkedik a mai nap után. Ő pedig azon lesz, hogy segítse a fiút. A szoba csendjét ekkor egy ijedt hang zavarta meg.

- Nam bácsi ébren vagy? – hallotta meg unokaöccsét, aki a párnáját szorongatva az ajtóban álldogált.

- Itt vagyok. Mi a baj fiam? – kérdezte a férfi.

- Nem bírok aludni – suttogta vékony hangon a fiú.

- Minden rendben. Gyere, visszakísérlek és elmesélek egy történetet.

Hét évvel később...

Nam éppen a szupermarket polcai között járva igyekezett összeszedni mindazt, amit a bevásárlólistájára felírt. Csak nehogy lemaradjon valami. Az unokaöccse elutazott pár napra, így a nyár elején, de hétvégére hazajön, márpedig rendes ételnek kell lennie az asztalon – az már más kérdés, hogy azt a srácnak kell elkészítenie, ha jót akar magának, de lennie kell otthon alapanyagnak, amiből ugye főzni lehet –, mert az nem járja, hogy instant leves, meg mikróban melegíthető készétel legyen, amiket ő evett, amikor egyedül volt otthon, mert lusta volt magára főzni, és Bao távollétében – aki remek szakácsnak bizonyult – más nem volt, aki a konyhát melegítésen kívül másra is használta volna.

Éppen azon tanakodott, hogy jázminrizst, vagy barnarizst vegyen, mert már nem is emlékezett, melyik szokott otthon lenni, amikor a mobilja rezegni kezdett a zsebében, majd hangos csörgéssel verte fel a bolt csendjét. Előkotorta a készüléket, rányomott a hívásfogadásra, majd döbbenetében majdnem eldobta a telefont, mert unokaöccse kétségbeesett hangja megrémítette.

- Bácsikám, láttam őt, de nem sikerült beszélnem vele. Elfutott, mielőtt egy szót szólhattam volna, mielőtt beszélhettünk volna – kiabálta a kétségbeesett hang a telefonban. Nam érezte, hogy nem sok kell, hogy sírni kezdjen, pedig Bao nem az a bőgős fajta. Most, hogy belegondol, azóta nem látta zokogni, hogy a szülei meghaltak és utána abban a különös találkozásban volt része.

- Nyugalom fiam, nem veszítetted el, csak még nem jött el a ti időtök – mondta a férfi, miközben elégedetten mosolygott.

- De én nem akarok várni! Most akarom őt! – hangzott a kétségbeesett válasz a fiatalembertől, mire a férfi próbálta nyugtatni őt. Végül addig-addig magyarázott, hogy valamelyest sikerült megszelídíteni az unokaöccse heves érzelmeit, de tudta, hogy akkor nyer igazán nyugalmat a fiú, amikor végre eljön az ideje, hogy ráleljen a párjára. Talán már nem kell olyan sokat várni erre, a csontjaiban érezte, hogy közeledik az idő, de ugyanakkor azt is tudta, hogy nem lesz egyszerű dolguk, vár rájuk némi megpróbáltatás, mire boldogan egymás karjaiban omolhatnak.

- Ha jót akarsz magadnak szépfiú, akkor csendben követsz – hallotta Nam a számára ismerős hangot, bár fogalma sem volt, hogy vajon mit akar tőle, de mindig is kedvelte Helent, így sejtette, hogy nyomós oka lehet rá, mert nem szoktak ők flörtölni egymással. A nő idősebb volt tőle pár évvel, és inkább valamiféle bajtársiasság kötötte őket össze, ugyanis egyikük sem bírta azt a három bodorított hajú fehérnépet, akik időről-időre próbálták becserkészni őt. Már éppen kérdezte volna, hogy mégis mit akar tőle, amikor meghallotta a három grácia duruzsolását. Erre összenéztek cinkosan, csendben elosontak a kasszához, most az sem érdekelte Namot, ha valami lemaradt, mert semmiképpen nem akart találkozni azokkal a nőcskékkel. Miután sikerült észrevétlenül elhagyniuk a boltot, a kocsija mellett állva nevettek jóízűen. Kár, hogy nem fiatalabb pár évvel Helen, talán udvarolna neki, de így nem valószínű, hogy számításba jöhet nála, mint udvarló. Igen jól tartotta magát a nő, de számtalanszor kijelentette már, hogy nem kezdene senkivel a férje halála után, nála fiatalabbal meg pláne nem. Így hát maradt a cinkos barátság. Néha elment neki segíteni, megcsinált ezt-azt a ház körül. Így ismerte meg a nő szomszédjában lakó özvegyasszonyt, aki hasonló korban járt, mint néhai édesanyja. Mindig különös érzés fogta el, amikor találkozott az öregasszonnyal. No nem holmi romantikus érzelmekről van szó, de a zsigereiben érezte, hogy még dolga lesz vele, valamilyen módon kapcsolódni fognak az életben, csak azt nem sejtette, hogy miképpen. Aztán egy nap Helen szomszédja büszkén mutogatta az unokája fényképét, és azt is elmesélte, hogy hamarosan odaköltözik hozzá a szüleivel, hogy vigyázzanak rá. A fényképet nézve egyszerűen tudta, hogy az a srác, akit a képen lát, az, aki az unokaöccse párja lesz, de nem árulhatja el neki idő előtt, inkább a nagymama előtt fedte fel a titkot, akivel közös elhatározással szövetkeztek arra, hogy amikor eljön az ideje, segítsék a fiatalokat.