𝘼𝘾𝙍𝙊𝙎𝙎 𝙏𝙃𝙀 𝙎𝙏𝘼𝙍𝙎

4. rész

C H L O É 

Körbenézek a sötét kis zúgban, a régi elhagyatott szekrények között, de nem látok senkit.

Viszont érzem. A sarokban meghúzódó árnyat. Kezemet ökölbe szorítva lépek hátrébb, amikor az alak elkezd formálódni, én pedig a sötét ellenére lassan kiveszem a alakját.

Ismerős tekintet szegeződik rám... A szőke idegen úgy vizslat, mintha egy kísérleti nyúl lennék, és lehetséges, hogy igaz is. A számára nem vagyok több, nem lehetek több.

Ahogy előrelép, én hátrébb, hátam pedig a szekrénynek nyomódik. Zsebre tett kézzel, oldalra döntött fejjel sétál felém, mint egy ragadozó, én pedig ahelyett, hogy a józan eszemre hallgatnék, és elfutnék, inkább... kíváncsi vagyok.

Végigpillant rajtam, miközben gunyorosan megrándul az ajka, én pedig nagyot nyelek.

- Megvagy – szólal meg mély, érdes hangon. – Most hova fogsz elrohanni, szivi? – vonja fel sötét szemöldökét, ami éles kontrasztban áll szőke hajával.

- Tessék? – kérdezem nagy nehezen. Olyan mintha az akaratával tartana a szekrénynél, képtelen vagyok megmozdulni.

- Úgy rohantál ki óráról, mint akit üldöznek – tanulmányozza az arcomat. – Talán megijesztettelek? – harap az ajkába, ami igencsak szexis, ami fura. Ez általában nem áll jól a pasiknak, neki mégis? Ez biztosan valami idegenes képesség. – Ki gondolta volna, hogy az ebédlőből mégiscsak hozzám rohansz? – vigyorodik el.

- Nem rohantam senkihez – szegem fel az államat.

- Akkor mit keresel itt?

- Csak... nagy volt a zaj – vallom be.

- Aha, attól, amit a barátaid mondtak? Hogy is beszéltek rólunk? Nem kívánatos vendégek? – nevet fel halkan.

- Én nem állok senki pártján – jelentem ki határozottan. – Sőt, tulajdonképpen nem érdekel az, amit Caroline mond, sem ti. Én jól elvagyok magamban.

- Hm... - bólint rá. – Akkor ebben hasonlítunk.

Jesszus...

Kétségbeesetten nézek körbe, hol tudnék kimenekülni, de a srác konkrétan beszorított a sarokba.

- Szóval? Mi vagy te pontosan, mert az biztos, hogy van benned valami furcsa – pillant végig rajtam, és esküszöm érzem, ahogy lángok borítják el a testemet rideg, jéghideg tekintetétől. Valami baj van velem...

- Nincs bennem semmi furcsa – sóhajtok fel remegő hangon. – Tényleg.

- Aha – mosolyodik el féloldalasan. Bakker, még egy, ami jól áll neki. Sose voltak eseteim a szőkék, mégis ez a pasas totálisan kiforgat, pedig nem is ismerem. – Akkor azt hiszem keményebben kell lebontanom a kis falaidat ahhoz, hogy rájöjjek, mi a frász van benned, amit másokban nem érzek.

Nagyon nem tetszik, amerre halad ez a beszélgetés, mégis felülök a lóra.

- Mégis miféle érzésekről beszélsz? – kérdezem kirívóan. – Nem tudtam, hogy vannak érzéseid.

- Áú – horkan fel. – Határozottan vannak – pillant le a mellkasomra, és ekkor veszem észre, hogy karba tett kezeimmel teljesen felnyomtam a melleimet. Leeresztem őket, mármint a karjaimat természetesen, és megköszörülöm a torkomat.

- Miért kéne hagynom, hogy bármit is kiolvas belőlem, amikor azt sem tudom ki vagy.

- De én pontosan tudom, hogy ki vagy, Chloé – válaszol érzékien, miközben bezárja a köztünk lévő távolságot.

Biztosan utánam kérdezett, vagy hallotta a folyosón, amint valaki utánam kiált. Vagy akár az ebédlőben. Vigyora kiszélesedik.

- Bárcsak tudnám, mi jár most abban a csinos kis fejedben.

- Engedj ki – kérem halkan.

- Nem volt túl meggyőző kérés – teszi kezét a fejem mellé, így nekitámaszkodva a régi, ócska szekrénynek. – Kérlek hívj Tristan-nak. Annyira szeretném a szádból hallani a nevemet – teszi hozzá halk, reszelős hangon.

Aztán... újra megtörténik.

Érzem, ahogy a levegő sűrűbbé válik, a feszültség pedig kézzel fogható lesz. Az energiamezőm megduzzad, és szinte látom magam előtt, ahogy a hálók lassan újra egybe érnek, az auráink összecsapnak, és teljesen egymásba simulnak.

Ne, ne, ne!

Megérzem a heves, erős vágyat, a szapora szívdobbanásokat, és már nem tudom szétválasztani az érzéseimet az övétől. Kapkodok a levegő után, ahogy összevont szemöldökkel néz rám, mintha maga sem érteni mi a fene történik köztünk.

A pír elönti arcomat, Tristan pedig halkan káromkodik, és a következő pillanatban már teste az enyémhez ér, mellkasa hozzám simul, arca pedig veszélyesen közel az enyémhez. Furcsállóan figyel, miközben szemei elsötétülnek, és szinte csillognak, akár a gyémánt. Valami megváltozik.

Csak egy kicsit kéne előrébb mozdulnom, hogy ajkaink összeérjenek, de nem teszem, ő pedig viaskodik. Keményen. Mégis, ahogy a sóhaj feltör belőlem, és szemhéjaim megremegnek, Tristan lehajtja a fejét, és orra az arcomhoz ér.

Lehunyom a szemeimet, magamba iszom az eszenciáját, szinte szívom magamba az energia darabokat, miközben érzem, hogy a fejem kellett a keze megfeszül.

Ajka egy pillanatra megérinti a számat, és akkor... valaki kiabál a folyosón.

- Chloé!

Brid az, Tristan pedig dühösen oldalra fordítja a fejét, egyenesen a hang irányába, én pedig elkapom a pillanatot, és kibújok a karja alatt. Úgy menekülök előle, mint egy nyúl, miközben még mindig érzem testemben a vágyat, ami egyenesen tőle jött az irányomba.