𝘼𝘾𝙍𝙊𝙎𝙎 𝙏𝙃𝙀 𝙎𝙏𝘼𝙍𝙎

18. rész

T R I S T A N

Keményen szorítom a kormányt, ujjaim elfehérednek a feszültségtől.

A fenébe is! Amikor követtem őt, tudtam, hogy valamit titkol, de nem gondoltam arra, hogy nyomoz.

Miért te nem?

Belső cinikus hangom teljesen váratlanul tör fel belőlem, mert a rohadt életbe is, de igaza van. Milyen jogon mentem neki Chloénak, amikor én is titkoltam dolgokat.

Az igazság, hogy attól féltem, ő is úgy áll hozzá, mint én álltam hozzá Ő előtte. Hogy mi van, ha ez az egész csak játék a részéről, mert van egy kötelezettsége. Akárcsak nekem... Csak hogy nekem ez az egész igaz, és többet ér a Nemzetvédelemnél. A fenébe is, tudom, hogy ő sem érez másképp. Láttam őt... Ahogy ismét feldereng előttem a könnyáztatta, fájdalmas arca, ahogy levegőért kapkodva, megsebzetten ott hagytam, amikor szüksége volt rám, szívem szerint felordítanék. Három perc telt el, nem több, de belém vág a felismerés, hogy egy veszekedés miatt, ha lelépek, és nem számíthat rám, akkor mennyire nehéz dolgom lesz, amikor erősebb bizalmat kell felépítenünk. Az Istenit, csak megkellett volna hallgatnom!

Éles kanyart veszek az út végén és visszafelé indulok. Ahogy elhaladok a házak között jeges érzés fut végig a testemen, a szívem pedig eszeveszett tempóra vált. Pánik... Azonnal lefékezek Chloé háza előtt, és kivágódom a kocsiból. A lábaim önkéntelen mozdulattal rohannak a ház mögötti birtokra, úgy vonz, akár a mágnes. Aztán meglátom. Chloé a földön fekszik, két pasas pedig körbeveszi. Két pasas a fajtámból.

Amint észrevesznek menekülőre akarják fogni, de az egyiket elkapom a csuklyájánál fogva és beverem a képét. Hátra hanyatlik, de ismét elkapom, és tiszta erőből a fának vágom. Hallom, ahogy reccsen a csontja, mielőtt a földre esik. A másik már szalad, le a domboldalon, de utánaeredek. A hajába markolva rántom vissza és a képébe mászok.

- Mit tettetek vele? – sziszegem a képébe.

- Semmit... esküszöm. Melody arra kért álljunk őrt, mielőtt visszajön.

- Melody? – Majdnem felrobbanok a dühtől. Erősebben markolom a haját, mire élesen felnyög, ahogy a fejét hátrafeszítem.

- Azt mondta csak egy csín – zokog fel a töketlen. – Csak ráijesztünk, nem több. Ő hurcolta végig a dombon idáig, én csak elkábítottam.

Kirúgom a lábát alóla, ő pedig csúszni-mászni kezd.

- Add át neki az üzenetem – hajolok le hozzá. – Ha meglátom a városban, akkor vége!

A pasas nagyot nyel, és határozottan bólint. Hagyom elszaladni, én pedig visszasietek Chloéhoz. Nincs eszméleténél, amikor lehajolok hozzá.

Egy csúnya seb van a halántékán. Teljesen kiütötték... A kérdés már csak az, hogy eszméleténél volt-e akkor, amikor Melody végighúzta őt a földön. Ha a válasz igen, akkor a nőnek holnapra vége van!

- Chloé – szólítom meg, miközben óvatosan kezemet a tarkója alá simítom. – Hé...

Halkan szuszog, én pedig gondolkodás nélkül finoman felnyalábolom a karomba, és a ház felé indulok. Beth ekkor rohan ki a hátsóajtón.

- Mi történt? – kérdezi lélekszakadva, mire rámordulok.

- Melody!

- Én... Istenem, fejhallgató volt rajtam, mert a tanácsból hívtak, nem... - nézi pánikolva az eszméletlen lányt, de mielőtt odanyúlhatna, hátralépek. – Tristan!

- Magammal viszem!

- Nem!

- De igen, és kétlem, hogy a karomban Chloéval megakarsz állítani. Malcolm-hoz megyek!

Kikerülöm és a kocsim felé tartok, mire éles hangja megállít.

- Megyek utánatok.

Fejemet csóválva szelem át a hátralévő távolságot, és Chloét óvatosan az anyósülésre teszem. Egy pillanatra felnyög, amikor bekötöm, de nem ébred fel.

- Minden rendben lesz Chloé. Vigyázok rád! – mondom halkan, de a lelkem összezúzódik ebben a pillanatban, mert pontosan tudom, hogy ez miattam történt.

Ami ennél rosszabb, az az, hogy én hagytam ott. Nem védtem meg...

＊

Amikor berontok a házba, Malcolm hirtelen ott terem. Gondolom Beth már szólt neki, aki szorosan a nyomomban lohol. Nem méltatom őket válaszra, az emeletre indulok.

- Mi történt? – kérdezi a bácsikám.

- Melody történt – vetem oda. – Felviszem Chloét, majd Beth úgyis elmondja – mormolom még mindig feszültségben.

Chloét a szobám melletti fürdőbe viszem, és életem egyik legnehezebb dolga az, amikor levetkőztetem és lemosdatom. Nem azért, mert nincs rajta ruha, hanem azért, mert rettegek, hogy fájdalmat okozok. Egy régi pólómat és egy alsónadrágot adok rá, miközben minden erőmmel azon vagyok, ne lássak többet annál, mint amennyit ő mutatna nekem. Hiába érintettem meg, meztelenül még nem láttam, és tudom, ki kell érdemelnem. Nem egy ilyen helyzetben akartam először megtenni.

Lekezelem a sebet a halántékánál, és amint végzek, óvatosan a karomba emelem, és a szobámba viszem. Bebújtatom az ágyamba, és úgy betakarom nyakig, mint egy burritót. Nem akarom, hogy fázzon, de azt sem akarom, hogy megfulladjon, így mégiscsak kissé lejjebb húzom a takarót. Ott kéne hagynom. Békén kéne hagynom, ameddig nem szedi össze magát, de nem tudom. Nem megy, így felhajtom a takarót, és alácsusszanok.

Gyengéden bújok mellé, és karolom át, hogy megvédjem minden ráleselkedő veszélytől, mert az biztos, hogy a bűntudatommal viaskodva azon leszek, hogy soha többé, még csak hozzá se érjen senki más rajtam kívül.

Megvédem az életem árán is.

De előtte... tudnom kell Melody mit tett vele odakint, és hogy mit mondott el neki.