Kávézacc

Latte (PBL kieg.)

A takarónak Eli-illata volt még azután is, hogy a férfi kikelt az ágyból. Alex beleburkolózott, beszívta az illatot és a fejére húzta a paplant, édes sötétség húzta vissza az álomba, amiből a mobilja ébresztője riasztotta fel az előbb. Biztos aludhat még... Öt percet. Na jó, csak hármat. Majd siet az öltözködéssel. Nem gáz.

– Julian, ne aludj vissza. – Puha kéz túrt be a takarók közé és találta meg Alex nyakát. Megdörgölte a bőrét, meleg, szeretetteljes mozdulattal. – Nem akarsz elkésni, mert az a hárpia szerkesztőd megetet a pockokkal.

– Basszák meg a pockok – morogta Alex, de azért felkelt. Eli visszament a fürdőszobába, mikor Alex végre talpra állt és ásítozva követte, már felöltözve baszkurálta az arcát valami kencével, és értelmes gondolatok tükröződtek az arcán, amikor Alexre mosolygott a tükörben. Alex ilyesmikkel – már hogy a gondolatokkal – egyelőre nem rendelkezett, de Eli mosolyát szerette. Nagyon, nagyon szerette. De erről eszébe jutott még valami, mire hirtelen az előttük álló nap az addiginál is fárasztóbbnak ígérkezett.

Alex koszos bögréje Elié mellé került a mosogatóban, tányért nem vett elő a péksütinek, csak két harapással befalta, mert tényleg késésben volt. De folyton el-elkalandozott gondolatban, pláne, amikor Elire nézett, és a francba már, indulnia kéne.

– Megvárjalak? – Eli a cipőjét fűzte be, mellette a fekete laptoptáska, meg a teletömött hátizsák és mellesleg a majdnem méteres tervezőtábla, vagy mi. De Eli azt mondja, nem lehet a stúdióban hagyni, mert nem akarja, hogy a kollégája kilesse az ötleteit.

– Légyszi – nyögött fel Alex. – Sietek.

– Látom – hallotta maga mögül, amikor elrohant átöltözni. Összekapdosta a holmiját, ami feleannyi volt, mint Elié, haha, de hogy nem hagy semmit otthon, azt csak remélni tudta. Kiléptek a lakásból, Eli zárt, elindultak a társasház kongó folyosóján. Alex ezt szerette legjobban a reggelekben, ezt a két percet, amíg kiértek a házból és két ellentétes irányba indultak, két perc együtt, kettesben. Meg akarta fogni Eli kezét, de a férfinak sok holmija volt, azt pedig nem hagyta, hogy Alex legalább az ajtóig átvegyen valamit, úgyhogy be kellett érnie a látványával és azzal a pár szóval, amit volt idejük váltani.

– Tartok tőle, hogy ma sokáig kell bentmaradnom – mondta Eli. A szemöldökét picit összehúzta, mire halvány ráncok keletkeztek az orra felett. – Sok mindent kell befejeznem ma a projektben.

– Semmi gond, szerintem engem is marasztalnak – sóhajtott Alex. – Jön a tavasz, előbújtak az állatok. Különleges dupla szám csak a hibernálódó vagy télre máshogy takarékra tett fajok miatt. Nekem meg még több pocok, amit lefotózhatok. Pedig az nem is alszik téli álmot.

Eli elmosolyodott, a szokott komolysággal, de látszott a szája szélében bujkáló vidámság. Az ajka fölött szerény bajuszkezdemény, Alex imádta megcsókolni.

– Üdvözlöm a pockokat. Mi az, ami alszik téli álmot? Medve. Azt is. – Leértek az előtérbe, Eli kitárta a ház bejárati ajtaját, éles reggeli fény tűzött a szemükbe.

– Hát, ha látsz medvét a környéken, akkor inkább ne köszöngess neki, hanem hívj minket, és aztán a rendőröket. Szigorúan aztán, mert kell róluk pár fotó és meg is van a hónap sztorija.

Alex követte Elit az utcára, majdnem felsóhajtott a mindenütt munkába, iskolába siető emberek láttán, a kocsisorokat az úton, miért nem maradhat inkább otthon?

– Legyen szép napod – fordult Elihez.

– Neked is.

Ez a két mondat meg egy gyors búcsúcsók járt csak nekik, aztán meg kellett fordulniuk és menniük. Alex Eli ajkának ízével a száján indult meg a metró felé, délután legalább lesz idejük egymásra. Addig meg tud gondolkodni. Ó, a francba.