Kávézacc

Latte lungo

Csak kicsit (nagyon) éreztem magam oda nem illőnek, amikor ügyefogyottan leültem mélyzöld, selymes kanapéra az előtérben – bocs, lobby. Körülöttem minden ember mintha a díszlet része lett volna, egy tökéletesen megkomponált filmjelenet díszlete, ahol mindenki tudja a szerepét: talpig Gucciba öltöztetett tíztagú család adogatta sorra a csomagjait a bordó ruhás londinernek; fickó drága lakkcipőben és öltönyben magyarázott idegen nyelven a mélyen bólogató recepciósnak; idősödő pár női tagja ráncos nyaka mellett nagyot lendültek az óriási fülbevalók, ahogy sürgette boton támaszkodó, a kinti kellemes meleg dacára betűrt, hosszú ujjú inget viselő férjét; a háttérben a személyzet fehér vagy sötétkék egyenruhája suhant el a legkülönbözőbb irányokba. Itt mindenki gazdag volt, vagy a gazdagokat szolgálta ki – a kettő között éles volt a határvonal. És itt voltam én, azon tűnődve, vajon kiszúrták-e már az alkalmazottak, hogy mennyire máshogy viselkedem, mint a többi ember. Gyanús vagyok vajon? Vagy úgy gondolják, hogy na, itt van a lottónyertes középosztálybeli, aki eljön egyszer az életben megtapasztalni a számára elérhetetlent?

Amúgy ez így is volt. Nekem is volt ám gazdagom, aki idehozott – Pete is a recepciónál állt a külföldi férfi mellett, intézte a bejelentkezést. Elnéztem őt egy darabig, meg a nagyon elegáns, nagyon előzékeny recepcióst, ahogy olyan dolgokról beszélgettek, amiket én nem érthetek – all inclusive-ellátás, korlátlan medencehasználat, minibár és nászutas-lakosztály. Egy olyan nyelv, ami nekem idegen volt, Pete viszont otthon érezte magát benne, még a csomagokat is magával vitte, gondolom, én nem tudtam elég gazdag módon vigyázni rájuk. Mindenesetre Pete itt hagyott ülni, amíg intézi a formális apróságokat, én meg vártam rá, mint jó vőlegény, akinek kifizetnek egy luxus wellnesshétvégét. Eszem ágában sem volt panaszkodni.

Aztán láttam, hogy Pete egyszer csak bólint, aztán fogja a csomagokat, megfordul és nekem integet – az arcán édes vidámság. Bénán felálltam és a lehető leggyorsabban átvágtam az előtéren, átvettem tőle a csomagokat, ő pedig két kártyát tartva a kezében a lifthez vezetett.

– A négytizenhatos a miénk – mondta. – Képzeld, a lakosztályhoz jár ajándék welcome-édességtál!

– Az jó, kilyukad a gyomrom.

– Héttől van a vacsora, arra gondoltam, hogy addig körülnézhetnénk, meg kipakolhatunk a szobában – csevegett Pete, amíg megérkezett a lift. Behúztam a két kis bőröndöt magunk után, Pete megnyomta a megfelelő gombot és már suhantunk is felfelé; egy pillanatra megbotlottam, amikor megláttam az előteret hirtelen lezuhanni az üvegfalon túl, mire Pete kinevetett, de azért elkapta a könyökömet. Életem legsimábban, legdöccenésmentesebben megálló liftjéből kikászálódva a szoba keresésére indultunk – Pete magabiztosan ment előre, kezében a kártyával, én pedig próbáltam nem hülyén érezni magam az egyik szoba előtt várakozó londiner miatt. Aztán a vőlegényem egyszer csak megtorpant, zörrent a kártyaleolvasó zár és Pete nyomában én is beestem a szobába.

Füttyentettem egyet, amin Pete elmosolyodott.

– Tetszik?

Hogy tetszik-e? Pete jóvoltából jártam már néhány jobb hotelben, de ez messze megelőzte az összes eddigi szobát. Sötétkék szőnyeg takarta a fenyő hatású padlót, ugyanilyen színűek voltak a nehéz függönyök és a drapéria a falon. Volt egy erkélyünk is, és mivel sarokszobánk volt, két oldalról áradt be a szobába a délutáni nap aranyfénye az erkélyajtókon és az ablakokon. Ezekkel szemben volt a – nem viccelek – kör alakú ágy, amin sötétkék és fehér törölközőkból két hattyút formázott valami művészi hajlamú takarító, és – megint csak nem viccelek –, rózsaszirmokkal szórta tele a kompozíciót. A fal mellett íróasztal, aranykeretes tükörrel, és a két személyre bőven tágas szobában elfért még egy masszázsfotel (igen), egy szív alakú, fehér kanapé (nem tudom, erre hogyan kellene leülni) és egy aranyozott szélű üvegasztalka, amin egy háromszintes ezüsttálaló mérsékelten tele volt bonbonnal meg gyümölccsel. A falon egy tájkép függött az ágy fölött.