Kényszerből lett házasság /Befejezett/

Tizenharmadik fejezet

Némán kísértem ki Juliant a házunkból, miközben a szégyenérzet a földbe készült beletaposni ismét. Ránézni sem mertem, míg húzta a cipőjét. Akkor is csak alig, mikor az utcaajtóhoz értünk.

- Köszönöm a meghívást! - szólalt meg vidáman.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak - motyogtam, miközben a pólóm alját csavargattam.

- Aranyos családod van - válaszolta, amitől kicsit jobban éreztem magam.

- Én azért kínosan éreztem magamat - vallottam be. - Ahogy a bátyáim méregettek - sóhajtottam fájdalmasan, konokul a földet nézve.

- Teljesen jogosan - vágta rá azonnal. - Szeretnek téged, és nem mindegy ki van melletted.

- Ha lány lennél, én meg normális, fenn sem akadnának ezen - fintorogtam.

- Teljesen normális vagy! - szólt rám erélyesebben. - Aki nem így gondolja, az az idióta!

- Miért lettem ilyen? - kérdeztem meg keserűen.

- Nem tudom - jött a válasz, majd állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet. Szürke szeme komolyan nézett rám, arcából határozottság sugárzott. Ujjai melegen értek hozzám, kifejezetten jólesett, de ettől a gondolattól még rosszabbul éreztem magam. - Azonban te így vagy te. A testvéreid, szüleid féltenek, mert tudják, hogy sokkal nehezebb neked az élet sok területén, mint nekik. Így figyelnek arra kivel vagy, mit tesznek veled mások. Ez így helyes - bizonygatta, én pedig el akartam neki hinni.

***

- Oh, hogy az a sárga vázás, vaskancsóba lógatott kutyafüle! - hallatszott a kedves szavakba öltöztetett káromkodás, valahonnan a mosókonyha felől. Felvont szemöldökkel pillantottam a megfelelő irányba, miután sikerült Julian fura mondatára egy felesleges tollvonást húznom az aktára, amin dolgoztam.

- Amelia Rose Keller! - hangzott fel újra férjem hangja olyan erélyesen, hogy egy pillanatra én is összerezzentem. Ez, az a fajta kiáltás volt, amit a szülők szerintem akkor fejlesztenek ki, mikor azzá válnak. Megszületik a gyerek, és vele együtt jön ez a fura rezonálás a hangjukba, amit ha kieresztenek, pláne a teljes nevünkkel megtűzdelve, még az ideglelés is elkap pillanatok alatt. Az én kezemen is felállt a szőr tőle.

Trappolás hangzott az emeletről, a nevezett olyan gyorsan száguldott le, hogy egy pillanatig azt hittem a kanyar bevételekor, ahogy mosókonyhába próbált jutni, elesik, de ügyesen megkapaszkodott a falban, és szinte bevetődött a helyiségbe. Ha Amelia és a mosókonyha egy szituációban szerepelt, az általában azt jelentette, hogy valami mosási baleset történt. Elhúztam a számat a gondolatra, hogy ismét le kell csipegetnem valamiről a papírzsebkendőt. Holnap az első dolgom lesz olyat venni, ami mosható. Mintha úgy emlékeznék, hogy az egyik gyártónak van. Én nem morognék szöszölés közben, Juliant meg nem kapná el az ideg minden egyes ilyen alkalomkor.

Letettem a tollamat, és figyeltem mi történik, de tisztán nem értettem, mi is zajlik a mosógépünk felett, hallgatózni pedig nem akartam. Bármi is történt, ez rájuk tartozott, apára és lányára, hogy miként meccselik le.

- Mondtam már, hogy nem direkt volt! - csattant élesen Amelia hangja, ami még engem is meglepett. Azóta, hogy az iskolán összevesztünk nem olyan régen Juliannel, nem hallottam kiabálni őt. Leginkább átnézett rajtam, amolyan lakótársnak kezelt, amit nem vethettem a szemére. Julian és én felnőttek vagyunk. Még számunkra is igen nehéz kezelni az érzelmeinket, nemhogy egy gyermeknek, aki még kevesebbet élt, ezáltal kevesebbet tapasztalt. Hiába trappolok nagy léptekkel a harminc felé, sokszor nekem sem sikerül.