Kényszerből lett házasság /Befejezett/

Negyvenkilencedik fejezet

Nevetésre ébredtem. A világ legédesebb hangja kúszott be fülembe, kirágatva az álmok világából.

Felnyitottam a szememet. A szobában félhomály uralkodott, de a függöny résein láttam beszűrődni az alig fénysugarakat. Ismét felcsendült a hang, ami lányomhoz tartozott. A szívem a gondolatra nagyot dobbant. Eszembe jutott a reakciója, az, hogy csak sírt és sírt, majd ölelt. Boldoggá tettem őt mindössze négy betűvel. Annyira hihetetlen, hogy van, akinek ennyi elég. Nem vágyik kincsekre, csodákra, csak egy névre, amivel már ténylegesen otthonra lelhetett.

Nevet kapunk, amikor megszületünk. Én büszkén viseltem mindig is az enyémet, aminek a köteléke akkor is segített, amikor a legnehezebb volt elfogadnom magamat is. Néha azonban nem szívesen viseli az ember. Férjem is szemrebbenés nélkül vált meg tőle, amikor lehetett. Ő is High lett. Először talán csak egy törékeny álom volt számára, olyan, amit az eredeti tervek szerint el kellett volna hagynia. A sorsunk azonban összeforrt, szíveink egymásért leltek dallamot. Most már büszkén viseli ő is. Boldogan, szeretettel telve öleli meg a szüleimet. Olyan gyengéden teszi ezt, amit talán a saját szüleivel sem élt át soha. És most a lánya is felvehette nevemet, ami valóra váltotta dédelgetett álmát.
Apa lettem. Annyira más lett így az életem. Amikor Amelia ölelt, ujjai belém kapaszkodtak. Úgy éreztem, a lehető legjobb helyen vagyok, ahogy ő is. Egy család lettünk, a köteléket megerősítettük egymás között. Az, ami kényszernek indult, varázslatos útra lépett, és ezt egyáltalán nem bántam.

Mosolyogva ültem fel, mert kíváncsi voltam, hogy mi mulattatja ennyire a lányomat karácsony másnapján. A szívem azonban kicsit összeszorult, mert férjem már nem volt mellettem. Dolgoznia kellett, amit elfogadtam, de a szívem akkor is fájón dobogott.

Felöltözködtem, majd elindultam le a konyhába. A lépcső felénél jártam, amikor meghallottam párom hangját is. A lábam földbe gyökerezett, azt hittem, hogy rosszul hallok, de ő is felnevetett. Hangja bejárta a házat, testemben kellemes érzéseket keltett, majd, ahogy lányom szokott, letrappoltam a lépcsőn.

Beszaladtam a konyhába, és tényleg ott állt ő. Nevetett. Tekintete csillogott, arca kipirult. Egész lénye ragyogott, végre ő maga is felszabadult lehetett. Szárnyalhatott boldogan, nem kellett már egyedül küzdenie az óriási hullámokkal.

– Owen! – kiáltott fel Amelia, majd felugrott, és felém szaladt. Ahogy hozzám ért, átölelte a derekamat, és azt suttogta, hogy jó reggelt! – Képzeld, apu nem ment dolgozni! – mesélte lelkesen.

Férjemre néztem, aki már engem figyelt. Szürke szeme még ragyogóbbá vált, csak attól, hogy engem figyel. Lehet engem ennyire szeretni? – futott át az agyamon, de ahogy néztem a szürkéibe, a válasz egyértelműen az igen volt. Minden szava, rezzenése, érintése mesélt az érzéseiről, amelyek napról napra egyre intenzívebben törtek fel. Előző este szinte felfalt. Ha akartam volna, sem tudok tiltakozni, úgy vetette rám magát. Szeretett. Olyan gyengédséggel, hogy a hangom elcsuklott, remegtem egész testemben, és arra vágytam, hogy örökké így maradjunk. Ő legyen a víz az életemben, a szél, ami elfújja a viharfelhőket. A havas úton belé akartam kapaszkodni, táncolni az esőzésben, szeretni a verőfényben.

– Elindultam – nevetett fel Julian. – De a kávém közben kaptam üzenetet Jay-től, hogy bemegy helyettem – mesélte, miközben közelebb sétált. – Úgy érzem, hogy rajong Dr. Nelsonért vagy fordítva – mesélte vigyorogva. – De mindegy is, a lényeg, hogy veletek lehetek.

Átölelt minket. Szeder illata azonnal megnyugtatott, puha ajkai az arcomhoz értek. Halk sóhajt hallattam, ahogy átöleltem derekát. Hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. A csendet, ami körbefogott, tökéletesnek éreztem. Egy olyan világba csöppentem, ahol elég volt két ember szeretete, hogy igazán boldog legyek. Volt idő, amikor nem hittem el azt, hogy létezik ilyen. Magas lángon pörögtem, égtem, éltem, szerettem. Azt hittem, hogy ez az élet. Ifjú szívem bizonyítani vágyott, megmutatni az embereknek, hogy mindenben képes vagyok helytállni. Kitűnő ügyvéd akartam lenni, társasági ember, szerető társ, de mindez egy pillanat alatt összetört. Az üveget csak megpöccintették, ami recsegve hullott apró darabokra, megmutatva, hogy százfelé képtelenség szakadni.