Kényszerből lett házasság /Befejezett/

Negyvenhetedik fejezet

Mosolyogva támaszkodtam neki a lépcső korlátjának. Szememet le sem tudtam venni az óriási fáról, ami a padlótól a plafonig ért. Hosszú ágai messze nyúltak, mindegyiken számos gömb, és girland csillogott. Az égősorok, amelyeket rátekertünk, angyali fénybe vonták az egész fenyőt.

Szívem kellemesen dobbant. Hallottam Julian megdöbbent hangját, amint kérdezi, hová akarom feltenni a fél tucat doboz tartalmát, amelyek nem is olyan régen érkeztek. Belevörösödtem, de biztosan állítottam, hogy Ameliaval megoldjuk. A kislány felsikkantott, amikor meglátta a rengeteg díszt, és még aznap elhúzott minket fenyőfát vásárolni. Julian kérlelte, hogy ne kétmétereset nézegessen, de a kislány hajthatatlan volt. Óriási fát szeretett volna. Azt monda, hogy akkorát, amelyeket a filmekben is látott. Szerette a kicsi műfenyőt, amit apjával állítottak minden évben, de most nagyot akart. Élőt, tele díszekkel, csillagokkal, csodás fényekkel. Apja vitatkozott vele, de én megszorítottam a kezét, hogy hagyja, mert ez a karácsony most róla fog szólni. Az övé lesz igazán, mert névileg is családomhoz tartozik már, még ha a hivatalos értesítés nem érkezett meg róla.
Julian rám nézett. Szürke szeme ellágyult, a szeretet, amit érzett, apró csillámokként parázslottak a mélyben. Ezerszer köszönte meg, hogy ezt tettem, de ugyanannyiszor, hogy nem kötelező. A válaszom mindig ugyanaz volt: én szeretném. A lányához is tartozni akarok a törvény szerint. Vele akarok lenni minden nehéz és boldog pillanatban. Soha nem voltam még ennyire biztos semmiben. Még egy „Erica meggyőző stratégiát” is kidolgoztam, ha nem ment volna bele elsőre, de megkönnyebbültem, amikor ő vetette fel a témát. Nem mondom, hogy egy álmom vált valóra, mert azokban gyermek soha nem szerepelt. De az életem Juliannel teljesen más irányt vett, most már vágytam rá, hogy én is szerepeljek törvényes képviselőnek mindenhol, ahol kérik majd tőle. Engem is értesítsenek, én is bemehessek a kórházba, ha baj történne. Gondoskodni akartam róla akkor is, ha már nem leszek. Nem ez a szeretet? Lesni a másik vágyát, szavait? Megpróbálni teljesíteni még az irreleváns álmait is? Másnak csak egy név, de tudtam, hogy neki a világot jelenti majd. Meg akartam adni a módját, egy emlékezetes estét adni neki, amikor megtudja, hogy soha többet nem kell viselnie a Keller nevet.

Anyu könnyeit potyogtatva ölelt át, amikor elmeséltem neki. Apu azt mondta, hogy a lehető legjobb döntést hoztam. Thony és Derek vállon veregettek, hogy végre felnőtt a kistestvérük. Alyssa és Gina sikítozott a telefonba, de megígérték, hogy lakat lesz a szájukon a karácsonyi vacsoráig. A szívem most érett meg arra igazán, hogy befogadjak egy gyermeket. Eltörték a szárnyait, talán nem is egyszer, de élt bennem a remény, hogy egy napon a legmagasabb egekig repül majd fel, és én ott állok alatta, nézek fel az égre, miként válik lányom a legcsodásabbá a világon. Egyszer begyógyul. Egyszer már nem fogja hordozni az élete első tíz évében kapott sebeket. Nem fog a szíve édesanyja után sóhajtozni, nem fogja azt érezni, hogy minden napja egy küzdelem. Ő most már az enyém is. Terhei egy részét én viszem tovább, kéz a kézben egy férfival, akit jobban szeretek, mint tettem azt kamaszként. Gyerekszerelem volt a miénk. Tele félelmekkel, fájdalommal, durvaságokkal. Képtelenek voltunk arra, hogy elmondjuk az igazat, megküzdjünk a valósággal. Tíz év kellett hozzá, hogy mind a ketten igazán férfivá váljunk. Rengeteg küzdelem, csalódás, fájdalom volt az ára, de ahogy az óriási fát néztem, szívem azt dobogta, hogy talán megérte.

Halk léptekkel sétáltam a szekrényhez, amin felkapcsoltam az égősorokat. A plafonon, az ablak szélén felgyulladtak a fények. Kint még sötét volt, de bent a házban a boldogság honolt, olyan, amit nem éreztem már évek óta, talán azóta, hogy kirepültem anyáéktól. A családi meleget akkor elhagytam egy újba léptem, de valahogy soha nem éreztem az igazinak. Boldog voltam, erre emlékszem, de most, a nappaliban állva rá kellett jönnöm, valójában most váltam tényleg azzá.
Körbefordultam a nappaliban. Mosolyogtam a sok fénytől. Újra láttam Ameliat és Juliant, ahogy segítenek ünnepi díszbe öltöztetni a házat. A kislánynak nem volt elég egy-két dísz, mindenhová akart, és én hagytam neki, mert nevetése a legszebb dolog volt a fülemnek, amit csak kaphattam.
Amikor kisgyermek voltam, anyuval és a testvéreimmel mindig feldíszítettük a házat. Évről, évre egyre több lett a kis üveggömbökből, az általunk készített hol szép, hol furcsa díszekből. Együtt voltunk boldogok. Az első egyetemi karácsonyom kicsit fájt. Egy hóvihar miatt törölték a járatomat, így vissza kellett mennem a kampuszra. Az üres szoba várt, a szabvány asztal-ágy-szék kombináció. Sírni akartam, mert egyedül éreztem magam, de Cain visszajött. Azt mondta, hogy hallotta mi történt a repülőjáratokkal, így nem tudott felszállni ő sem a buszra. Nem volt karácsonyfánk. A karácsonyi vacsoránk pár szem dermedt krumpli volt, és pocky, amit pár japán sráctól kunyeráltunk el. Boldog voltam. Később lett fánk, drága ajándékok, egyedül a melegség érzését nem kaptam vissza, amit azon a karácsonyon éreztem, mellette kucorogva az egyszemélyes ágyamon.