Kényszerből lett házasság /Befejezett/

Tizedik fejezet

Fáradtan sétáltam a forgalmas utcákon. Nem hittem volna, hogy ennyire sokáig tart elintézni, hogy praxisom legyen itt is. Jólesett pár hétig semmit sem csinálni, de már szükségem volt rá, hogy dolgozzak. Az életem a feje tetejére állt, muszáj volt valamivel elterelnem a gondolataimat, mert újra és újra visszakanyarodtam mindig Julianhez és Ameliahoz.

Megrettentem mikor behívtak a vizsgálat után. Nem akartam a kelleténél jobban belefolyni, azonban a hölgy ragaszkodott hozzá. Hamar ki is derült, miért. Teljesen rendben találta Ameliat, azonban felhívta a figyelmünket, hogy a házasságunk okozhat némi gondot később. Figyeljük a jeleket, ha gond van, keressük fel nyugodtan, de ő kiállítja a papírt, hogy minden rendben.
Julian megkönnyebbült, rám azonban mázsás súlyként telepedett a gondolat, hogy egy gyermek lelkivilága tőlem is függ. Apa és anya példás szülők voltak, ezer dolgot tanultam tőlük, de én soha nem éreztem a kényszert, hogy gyerekeim legyenek. Boldog voltam, mikor megszületettek az ikrek, elvittem őket sétálni, ha már a szüleik kidőltek, de örültem, hogy éjszakára mégis hazavihetem őket szüleiknek. Minden unokahúgom és öcsém születése után hazajöttem, és nem kérdés, hogy Ohioba és Tennesseeibe is elmegyek, ha a húgaimnak jön el az idő.

A törvény engedi, hallottam elégszer, de én belül éreztem mindig, hogy nem apának szántak. Engem nem villanyozott fel a tény, hogy óvodai, majd iskolai előadásokon üljek, és sírjak, mert a piciny fénysugaram selypítve adja elő a himnuszt. Vannak, akiket szülőnek teremtettek, engem azonban nem. Anyuéknak és a testvéreimnek is ez annyira természetes volt mindig, de nekem a gondolattal soha nem sikerült megbarátkoznom. Akárhányszor Cain felhozta, egy nemleges választ kapott érte. Úgy éreztem ért engem, de a legutóbbi e-mailje után talán mégsem. Azt vallottam, hogy neveljen gyereket, aki akar, csak ne én legyek az. Erre apa lettem hirtelen a semmiből, még ha átmenetileg is. Szerencsére nem csecsemő már, kinőtt a dackorszakból, de rettegek attól, hogy csak most jön a java. Egy gyerek. Ráadásul kislány. Akiknek a működését soha nem értettem. Kamasznak is furák voltak, felnőttnek nem kevésbé, és most az életembe csöppent egy, hogy nemlétező szülői ambícióimat gyakorolhassam rajta. Nyilván nem sétálhatok el mellette, ha segítség kell neki, de minden porcikám retteg attól, hogy rám legyen utalva.
Megálltam. A gondolat, hogy akaratlanul is valamilyen szinten apává váltam rémített. Nagyot nyeltem. Körbenéztem. Nem messze folyt a kis patak, aminek a medrében apró halakat halásztunk ki annak idején. A hídhoz sétáltam, rátámaszkodtam a kovácsoltvas korlátjára. A víz alattam folydogált alig érhetett bokáig. Nem messze egy kacsacsalád hápogott. Ott volt a barna tojó, és a színesen pompázó gácsér. Pelyhes kiskacsák úszkáltak körülöttük. Szüleik minden mozzanatukat figyelték, én azonban nem éreztem azt, hogy erre vágynék. Megvédeném, ehhez kétség sem fér, de a szeretet azon foka, ami Julian és Amelia között van, számomra ismeretlen. Olyan ösvény, amit nem szántam magamnak. Milyen lesz az élet vele? Egy év, ami annyira ismeretlen, hogy rettegéssel tölt el. Egy életért felelni borzasztó nagy felelősség, és én nem érzem rá készen magam. Mégis, ha arra gondoltam, nem trappol le többet a lépcsőn, nem kiált az apja után fülsiketítő hangon, valami elvész. Valami a lelkemben már nem lesz az igazi. Ellopja magával, tovaviszi. Egy szegletet cibálnak ki belőlem, ők ketten, apa és lánya, talán örökre.
Gondolataimból a telefonom csörgése rángatott ki. Sóhajtva húztam ki a zsebemből. Bátyám keresett, ami önmagában nem gond, de mostanában túl sokszor tette. Valahogy neki nem tetszik ez a helyzet, bár nem szólt az esküvő óta egy árva szót sem.

– Jó reggelt! – köszöntem vidámságot erőltetve.

– Hogy vagy? – jött a menetrend szerinti kérdés. Erre ugye mit lehetne mondani? Azt, hogy rettegek egy gyerektől? Azt, hogy a házasságom egy rakás hazugság, és ez valamiért fáj is nekem? Azt, hogy baromira bejön a férjem, de nem nyúlhatok hozzá?