Kényszerből lett házasság /Befejezett/

Tizenkettedik fejezet

A csend. A mélységes némaság volt az, ami hónapokon át a társam volt. Hallottam gondolataimat, szívdobbanásaimat, a hol vádló, hol fájdalmas szavakat. Kellett, mert nem akartam beszélni. Nem vágytam társaságra, miután szívemet megcsalták. Mindenki segíteni akart, de én nem vágytam erre. Magamban kellett feldolgoznom, hogy egy szépnek hitt mese ilyen csúfos véget ért. Először nem akartam elhinni, hogy ennyit jelentettem. Az évek, amelyek mögöttünk álltak, ennyivel véget érhetnek. Megalázni sem akartam magam, hogy mellette maradok, hogy szebben nézzen ki. A csenddel szerettem volna megkímélni magamat a kéretlen tanácsoktól, felejtési módoktól. Nem akartam elfeledni őt, egyszerűen csak túlélni vágytam a fájdalmat, amit szívemen ütött. Minden egyes nap egy küzdelem volt. A lakásban kóvályogva borzasztó fájdalmasnak bizonyult. Néha viszont nem keltem ki az ágyból, csak fetrengtem egész nap, mert az esett jól. Gondolataim fogságába estem, de úgy éreztem, nekem ez a legmegfelelőbb gyógymód. Ezerszer végigpörögtek agyamban az elmúlt évek. Néha vádoltam magam, másszor őt, amiért ennyire gerinctelenül viselkedett.

A csend szava volt, ami segített átértékelni az életemet. Rájönni, hogy nélküle is képes vagyok élni. Volt időszak, mikor azt mondtam, ha ő nem lenne, az életem szürkén festene. Miután azonban megmutatta másik arcát, idő kellett, de rájöttem, egy másik ember nélkül is lehet színeset festeni életünk könyvébe. A kicsi, fekete foltocska ugyan mindig ott lesz, de ha nem engedek neki, még lehet szebb a holnap. Kellett a kőkemény akarat, amit belém plántáltak hónapok alatt kamaszként. Próbáltam élni, lélegezni, a veszteségen felülkerekedni. Egy nap már nem voltak könnyeim, egy másik hajnalon pedig a fájdalom is jelentősen enyhült. Nem hiányzott már. Nem akartam felhívni minden pillanatban. Azon a pirkadaton tudtam lehúzni a gyűrűt az ujjamról, és bedobni az ékszerdobozba, azzal a tervvel, hogy egyszer végképp megválok tőle.

Végül papíron tovaengedtem. Egy másik esküvel felülírtam azt a karikát, de még mindig ott lüktet a dobozban. Néha hív, hogy emlékezzek, de én nem akarok. A csend már elmúlt, helyét átvette a nevetés, a folyamatos zsongás, néha veszekedő, csipkelődő szavak. Nem akarom már a némaságot, gondolataim dübörgő zsongását. A napokat akarom megélni. Azokkal lenni, akik kéretlenül, de a mindennapjaim részei lettek.

Most azonban némaságra ítéltek. Több héttel a hátunk mögött, ébredés után a csend fogadott. Nem kelt trappolás hangja a házban, nem üdvözölt kedves hanggal Julian sem. Egyedül maradtam. Kicsit talán a rettegés lett úrrá rajtam. Egy pillanatig azt hittem, csak álmodtam az egészet, de ekkor megláttam a kicsi üzenetet üres bögrémnek döntve, hogy este már itthon lesznek. Pár sor, de nekem a mindent jelentette. A borús gondolatokat egy pillanat alatt tovafújta a szél, és mosolyogtam. Nem akartam egyedül lenni. Hiába tudtam, hogy csak pár óráról van szó. Amelia iskolában van. Julian dolgozni ment, majd ő is beül az iskolapadba, amitől már igen izgatott volt előző este. A megvett könyveket forgatta, én meg mosolyogva néztem a nappali ajtajából. Érzései kiültek arcára, ahogy lapozta a nyomdatermékeket. Boldog volt, és én is annak éreztem magam, mert segíthettem benne.

Mosollyal az arcomon hajoltam a mappa fölé, amivel végre elkezdtem dolgozni. Egy válási kérelem volt, gyerekkel, közös vagyonnal. A nő rengeteg pénzt akart, annyit, amennyit én nem éreztem reálisnak, még három gyerek mellett sem. Ezért is szerettem mindig elmondani azoknak a környezetemben, akik házasodni készültek, hogy írjanak házassági szerződést. Sokszor megkaptam, hogy az milyen már, nem bizalom. Nyilván az ember nem azzal ugrik a házasságba, hogy elválik. Ám ha oda kerül a sor, még ha nem is volt a tervedben, megkönnyíti az egyébként is nehéz helyzetet. Ha mindenki marad a saját vagyonánál, a többit, főleg ha gyereke van, már könnyebb elintézni. Nem hagyom egy nőnek, hogy kisemmizze a férjét. Ahogy azt sem, hogy egy apa az utcára dobja gyermekeit. Debbyvel is ez történt a válása után. Szerelemből ment hozzá a férjéhez és szült három gyereket, akikkel évekig otthon volt. Majd jött a megcsalás és a válás. A férje kisemmizte egy jó ügyvéddel, a nőnek esélye sem volt változtatni a végkimenetelen. Napról napra élt a gyermekeivel, és azzal a pici pénzzel, amit a volt férje utalt neki. Utána jött a tragédia. Egy féltékeny nő, aki nem akarta, hogy pénzt fizessen vőlegénye a gyerekekért, akiket látogatott a történtek ellenére. A férfi összetört, mikor megtudta mi történt. A következő döfés az volt számára, mikor kiderült, a szeretett nő tette mindezt. Debbie fájdalma borzalmas volt, de mégis felállt, odasétált volt férjéhez, és átölelte. Életem első ügye volt. Az ítélet után keservesen zokogtam. Cain ölelt át és suttogta, velünk ilyen soha nem fog megtörténni. Gyermeteg ígéret volt, de nekem a mindent jelentette akkor.