A hétvége hihetetlenül gyorsan eltelt, és úgy éreztem még így sem töltöttem elég időt anyával. Ray szinte egész nap nem volt otthon, aminek nagyon örültem és így, hogy anya jobban volt, egy kicsit fel tudtam lélegezni és már nem aggódtam megállás nélkül miatta. Kettős érzések kavarogtak bennem, az egyik felem legszívesebben otthon maradt volna, a másik viszont meglepő módon visszavágyott a Wilkinson házba. Hétfőn korán reggel indultam a munkahelyemre és örültem amiért szinte teljesen üres volt a busz. Kibámultam az ablakon és figyeltem a rohanó embereket és a szebbnél szebb házakat. Mindig is arról álmodoztam, hogy egy nap nem egy roskadozó házban kell majd élnem. Ezt félig meddig meg is kaptam, ugyanis most a napjaim nagy részét egy palotában tölthettem, de tisztában voltam vele, hogy nem maradhattam itt örökre.
Izgatottan nyitottam be az előszobába, ahol meghallottam a konyhából kiszűrődő hangfoszlányokat. A pulzusom hirtelen az egekbe szökött, ahogy meghallottam a jól megszokott dörmögést. Ettől kissé megtorpantam, de aztán nagy levegőt véve beléptem a konyhába.
- Jó reggelt! - mosolyodtam el, miközben igyekeztem inkább Hilaryre koncentrálni, mert éreztem hogyha Tarvisre néznék, egyből elpirulnék.
- Végre megjöttél, már azon voltam, hogyha öt percen belül nem érsz ide, akkor érted megyek - jelentette ki a fiú, mire meglepődve pillantottam rá.
Ma még helyesebbnek tűnt, a fekete pólója alatt kirajzolódtak szálkás izmai, de a legkülönlegesebb az az apró mosoly volt az ajkain, amitől megolvadt az ember szíve.
- Ennyire későn értem volna ide? - motyogtam halkan, miközben a látványától éppen más dimenzióba kerültem.
- Nagy eséllyel el fogunk késni, szóval induljunk - ragadta meg a kulcsot, majd a kishúga táskáját és már el is robogott mellettem.
- Hogyhogy nem Zack visz minket? - kiabáltam előre, miközben a kislány kezét szorongatva próbáltam valamelyest utolérni.
Amikor a kocsihoz értünk, Travis már a vezető ülésben ülve várt ránk, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtunk, bepattantunk mögé. Válasz nem érkezett a fiútól, tehát annyiban hagytam a dolgot és inkább elkezdtem összeírni a bevásárló listát erre a hétre. Miután Hilaryt elvittük az iskolába, visszaültem az autóba, de most már az anyósülésre. Travis nem tűnt túl beszédesnek, ezért csak szokás szerint bámultam ki az ablakon. Nagyjából negyed óra múlva kezdtem rájönni, hogy valami nem stimmel, hiszen a környék egyáltalán nem volt ismerős.
- Travis, mégis hová megyünk? Ha jól tudom a bevásárlóközpont nem erre van - néztem rá értetlenül.
- Elmegyünk vezetni, de előtte még van egy kis dolgom - mondta rejtélyesen.
Fél óra múlva egy kosárlabda pálya lelátóján ücsörögtem és bámultam a kosárcsapat edzését. Nos bevallom, amikor Travis azt mondta van egy kis dolga nem éppen erre számítottam, arra pedig főként nem, hogy nekem ezt végig kell néznem. Oké, ha azt vesszük hivatalos voltam egy kosármeccsre, de ez az edzés egyáltalán nem olyan volt, mintha egy meccsen lettem volna. A meccs arról szól, hogy két csapat megmérkőzik egymással. Ez viszont csak a színtiszta szenvedésről szólt. Úgy tűnt, az edzőnek semmi nem felelt meg, mert a sípja folyamatosan megszólalt és mindenkit leordított, aki szerinte nem jól csinált valamit. A srácok megállás nélkül futottak a pályán, miközben mindenféle cselt gyakoroltak, majd a pálya különböző pontjairól megpróbálták bedobni a labdát.
Nem igazán értettem a kosarazáshoz azonkívül, amiket Travis mesélt, de azt még én is láttam, hogy mennyire tehetséges volt benne. A mozgása olyan könnyed és ruganyos volt, mintha erre született volna és ehhez még inkább hozzátett az az elszántság és fáradhatatlanság, amivel végigcsinálta az egész edzést. A levezető körök után az edző elengedte őket, így lassan a folyosó felé vették az irányt, ezért én is elindultam, hogy Travis nehogy eltűnjön és itt felejtsen.
Ahogy odaértem, megálltam a fal mellett és kissé összébb húztam magam, ahogy a magas hústornyok elhaladtak mellettem az öltözők felé. Lassan megpillantottam a haverjait, de őt nem láttam sehol, hiába nyújtóztattam a nyakam.
- Nézzétek már, ez itt nem a bányarém? - hallottam meg, mire összerezzentem és félve a hang irányába fordultam.
Ugyanaz a srác volt az, aki pár hete a nappaliban hasonló megjegyzéseket tett rám. Lepillantottam remegő kezeimre, melyeket ökölbe szorítottam és nagy levegőt vettem.
- Nem vagyok bányarém - szólaltam meg bátortalanul, halkan, de mégis elég volt ahhoz, hogy a vörös leszobrozzon előttem.
- Már bocs, de néztél te már tükörbe? - nevetett fel hangosan, mire a másik két srác is elnevette magát, én pedig lassan a sírás határán álltam. Elegem volt már az állandó megaláztatásból és bántásból, tehát összeszedtem minden maradék erőmet és megszólaltam.
- Én legalább belül nem rohadok úgy, mint te - préseltem ki magamból, mire az arcára fagyott a mosoly és szemei izzani kezdtek. Tudtam, hogy mi következett, ugyanis Ray ugyanilyen lángoló szemekkel szokott rám nézni, mielőtt nekem támad. A fiú hirtelen megragadta a jobb felkaromat és egy mozdulattal magához rántott, mire ujjai élesen a bőrömbe vágtak. Nem értettem, hogy miért nem tesz semmit a másik két srác, hogy mégis hogy nézhetik ezt tétlenül végig. A vörös jobb kezét ökölbe szorította, de mielőtt bármit is tehetett volna, Travis rámarkolt a kezére és kitépte belőle a karomat.
- Ha még egyszer hozzáérsz, teszek róla hogy többé ne tudj lábra állni - szólalt meg vészjósló hangon.
- Trav mégis mit művelsz? Ez csak egy cseléd - mutatott rám - Te komolyan képes lennél felrúgni egy barátságot egy ilyen miatt? - kérdezte felháborodva.
- Ha te képes vagy nőket bántalmazni akkor vedd úgy, hogy soha nem voltunk barátok - vágta hozzá, majd megfogta a kezemet és elindultunk a folyosón.
- Most mi van, őt is dugod? Azért vagy ennyire kiakadva? - szólt még utánunk, mire Travis megállt és hátra fordult.
Tudtam, hogyha most nem állítom meg, akkor péppé veri a vöröst, amit semmiképp sem szerettem volna.
- Travis, kérlek menjünk innen - néztem rá könyörögve, mire éreztem hogy kissé megenyhült, aztán elindultunk ki a parkoló felé.
Egy szó nélkül kinyitotta a kocsi ajtaját és megvárta amíg beültem.
- Várj meg itt, mindjárt hozom a cuccaimat - mondta fáradtan.
- Ugye nem fogsz csinálni semmit? - néztem rá kérdőn, de amikor nem válaszolt kezembe vettem az övét - Szépen kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget. Megígéred?
Vonakodva, de végül bólintott egyet, aztán az ajtót bezárva elindult vissza az épületbe. Az egészen idáig tartogatott könnyeim lassan peregni kezdtek az arcomon és már nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Akárhányszor lejátszottam magamban a történteket, még inkább rázni kezdett a sírás és már képtelen voltam megállítani a lavinát. Pár perc elteltével valaki kirántotta mellettem az ajtót és csak nehezen láttam a könnyeimen keresztül, hogy Travis volt az. Nem érdekelt, hogy milyen nyomorultnak látott, nem érdekelt hogy mit gondolt rólam és mennyire volt elege belőlem, egyszerűen csak ki akartam adni magamból minden fájdalmamat. Egyszer csak elvette a kezeimet az arcomról és kissé behajolva az autóba átölelt. Nem mondott semmit, csak nyugtatón simogatni kezdte a hátamat, miközben hagyta, hogy könnyes arcomat a pulcsijába fúrjam.
