Annyira unatkoztam, hogy az már fájt. Nem tudom mikor pihentem utoljára ennyit, de lassan nem tudtam mit kezdeni magammal. Folyamatosan csak kattogott az agyam, a múltamon rágódtam, aztán a jelenlegi helyzetemen, anya állapotán és végül a jövőmön. Az idő múlásával a lázam egy kicsit lejjebb ment, mégis gyengének éreztem magam és tehetetlennek. Már előre kiterveltem, hogy mit főzök majd ebédre, de odáig nem jutottam el, hogy meg is csináljam, ugyanis állandóan elszundítottam vagy csak erőtlenül fetrengtem az ágyban, ráadásul Travis beszólása után nem szívesen csináltam volna bármit is. Pocsék volt a kedvem és bármennyire is szánalmasnak hangzik, egész nap csak arra vártam, hogy Hilary végre hazajöjjön és játszhassak vele valamit. Már jópár napja nem töltöttünk együtt időt, ami nagyon is hiányzott. Valahogy amikor vele voltam, minden gondomról elfeledkeztem és csak élveztem, hogy pár órára újra egy kisgyerekké válhattam.
Lassan este hat felé járt az idő, amikor végre meghallottam a bejárati ajtó csapódását és szinte repültem is ki a szobámból, egyenesen le a földszintre. Hilary ahogy meglátott boldogan rohant hozzám és már el is kezdte mesélni, hogy mennyire élvezte a balettórát. Közben Travis cipővel berobogott a konyhába aztán rohant fel az emeletre és pár perc múlva már egy sporttáskával a vállán sietett a bejárati ajtó felé.
- Hilary, hagyd Catherine-t pihenni és ne felejtsd el a holnapi matekdogát. Elmentem edzésre, majd jövök - ezzel pedig becsapta maga után az ajtót.
- Miből írtok dolgozatot? - néztem a kislányra kérdőn, miközben levettem a nehéz táskát a hátáról - Biztos éhes vagy, mit szeretnél enni?
- A szorzótáblából - mondta bosszúsan - Annyira utálom, mostantól minden héten dolgozatot kell írnunk.
- Na majd én segítek neked, a szorzótábla nagyon könnyű, ne aggódj miatta - simítottam meg az arcát - De először csinálok neked valami finomat.
- Nem vagyok éhes, Travis már adott vacsorát.
Meglepődve néztem rá, persze nyilván nem hagyta őt egész nap kaja nélkül, de akkor is furcsa volt. Mármint eleve az hogy törődött a húgával, hiszen eddig nagy ívben letojta, hogy éppen mi van vele. Hilaryt nagy nehezen sikerült rábeszélnem a tanulásra, de ahogy megjegyzett mindent, már vette is elő a babáit, hogy játszak vele. Persze én ezt elég hamar meguntam és hirtelen fáradt is lettem, úgyhogy megegyeztünk és végül betettem egy Disney-s mesét a változatosság kedvéért. Nem tudom miért, de kifejezetten lekötöttek ezek a filmek, ennek ellenére szép lassan sikerült ott a nappali kanapéján elaludnom. Néha meg-megébredtem amikor a kislány mellettem hangosan felnevetett, vagy énekelni kezdett egy már jól ismert dalt. A nyugodt alvásból egy halk, szinte suttogó hang ébresztett fel.
- Hil, menj szépen aludni, már nagyon késő van - hallottam a kellemes csengésű baritont.
Hunyorogni kezdtem, a félhomályban pedig Travis alakja rajzolódott ki, majd az álmos kislány felkelt mellőlem és lassan felvánszorgott a szobájába. Ezután a fiú rám emelte sötétbarna szemeit, majd kissé lehajolt és tenyerét a homlokomra csúsztatta, mire egy jóleső bizsergés futott végig egészen a tarkómig.
- Még mindig meleg vagy, pihentél te egyáltalán valamit? - kérdezte rosszallóan.
Kissé feljebb tornásztam magam, mire lejjebb csúszott rólam a takaró, ezért gyorsan utána nyúltam és a nyakamig visszahúztam.
- Egész nap mást sem csináltam - vágtam hozzá sértetten.
- Hát hogyne, mindjárt el is hiszem. Na gyere - hirtelen lerántotta rólam a takarót és egy egyszerű mozdulattal felkapott a karjaiba, aztán elindult az emeletre.
- Tegyél le, Travis - mozgolódni kezdtem, de a fiú csak szép lassan tovább sétált velem.
- Még a végén itt összeesel, aztán legurulsz a lépcsőről és hetekre kórházba kerülsz - válaszolta nemtörődöm stílusban.
Mégis hogy csinálja ezt? Úgy tesz, mintha törődne velem, de közben olyan mintha mégsem és ezzel teljesen összezavar.
- Most azonnal tegyél le! - parancsoltam rá, mire a lépcsősor közepén megtorpant és kíváncsian nézett rám - Egyedül is fel tudok menni - magyaráztam halkabban és kiszabadítottam magam erős karjaiból.
Nem tudom mi ütött belém, talán a túlzott közelsége vagy a finom férfias illata lehetett, de úgy éreztem kezdem elveszíteni a józan eszemet, ami valljuk be rám abszolút nem volt jellemző.
Abban a pillanatban ahogy elengedett megszédültem és kissé előre dőltem, egyenesen a fiú mellkasára. Travis nem szólt semmit, csak lágyan körbeölelte a derekamat és közelebb vont magához. Meleg leheletét megéreztem a nyakamon, mire az a jóleső bizsergés végigfutott az egész gerincemen.
- Te egy szó nélkül gondoskodsz mindenkiről, de azt már nem engeded, hogy esetleg veled is törődjön valaki - suttogta halkan.
Nagyot sóhajtottam, talán igaza volt, de mindig egyedül kellett megoldanom a problémáimat, így nekem ez volt a normális. Ezután hagytam, hogy a fiú felcipeljen a szobámba és lefektessen az ágyba. Magamra húztam a takarómat és zavartan piszkálni kezdtem a szélét.
- Köszönöm - szólaltam meg, mire Travis furán nézett rám - Úgy értem mindent, hogy már két napja próbálod végezni a feladataimat és azt is, hogy törődsz velem.
Ahogy hangosan is kimondtam a gondolataimat, éreztem amint az arcom felvette a paradicsom színét. A fiú nem szólt semmit, csak elfordult és a teraszajtóhoz sétált, majd kibámult rajta. Írtó zavarban éreztem magam, de nem bántam meg, hogy végül köszönetet mondtam neki.
- Nem kell megköszönnöd. Tulajdonképpen egyáltalán nem volt nehéz dolgom - rántotta meg a vállát - Sőt könnyebb volt, mint hittem. Csak elfurikáztam Hilaryt ahova kellett, vettem kaját, szóval még csak nem is piszkoltam edényeket - oldalról láttam ahogy apró mosoly kúszott az ajkaira - Nem is értem, hogy ezeket miért nem tudták az elődeid megoldani, tényleg nem nagy dolog.
Lehet hogy meg akart nyugtatni, hogy nem volt semmi gondja, de ehelyett inkább csak kezdtem szarul érezni magam. Így elmondva tényleg nem tűnt nehéz feladatnak, én mégis nagyon megszenvedtem ezekkel a dolgokkal és folyamatosan reggeltől estig dolgoztam. Erre Travis úgy állította be mintha egy kis semmiségről lenne szó. Talán már nincs is szükségük rám, ha ennyire könnyen meg tud oldani ő is mindent. Erre a gondolatra összeszorult a gyomrom és a túlérzékenységem miatt be is könnyeztem. Csend telepedett ránk, de ahogy véletlenül szipogtam egyet a fiú rám kapta a tekintetét.
- Te most sírsz? - meglepődve figyelt engem, így inkább elfordítottam a fejem, hogy kevésbé lásson rám.
- Nem - jelentettem ki határozottan.
- De hát látom rajtad - kuncogott fel, aztán komolyra váltott és leült az ágyam szélére - Cathy valami rosszat mondtam?
Kicsit összeszedtem magam, aztán rá emeltem csokoládé barna szemeimet.
- Nem, csak úgy beszéltél mintha teljesen felesleges lennék itt és ha te is el tudod végezni a munkámat, akkor semmi értelme hogy itt legyek - mondtam ki őszintén.
- Jaj te lány, ha tudom hogy ezt hozod ki belőle akkor inkább az igazat mondom - nevetett fel, mire kérdőn pillantottam rá - Nem akartam bevallani, de nagyon lefárasztott ez a két nap, Hilaryt végig péksütikkel meg pizzával tömtem, elkéstünk a balettórájáról, ráadásul edzésen írtó szarul teljesítettem.
- Tényleg? És akkor nem fogsz elküldeni? - mosolyodtam el halványan.
- Nem foglak, ebben biztos lehetsz. Amíg rajtam múlik, itt fogsz dolgozni, rendben? - paskolta meg a vállam jókedvűen.
- Rendben - válaszoltam most már fülig érő szájjal.
Ezzel hihetetlenül megnyugtatott, hiszen ez nem kis dolog volt, amit megígért és reméltem, hogy be is fogja tartani a szavát. Travis ezután még elmesélte részletesebben, hogy milyen kínokat kellett átélnie miattam, de biztosítottam róla, hogy másnap már munkára készen leszek, ha nem is teljes, de legalább fele annyi erőbedobással.
