Börtön

8. Fejezet

A két shinobi fáradtan sétált végig a nyüzsgő fő utcán. Hétvége volt. Az éttermeket, bárokat megtöltötték a szórakozni vágyó helyiek és az éppen ott üdülők. A hangos nevetések, kedélyes társalgások, és a vendéglátókból kiszűrődő zene kellemes alapzajt nyújtott. 

Mióta elhagyták a kórházat nem szóltak egymáshoz. A fekete hajú shinobi szemmel láthatóan feszülten távozott az épületből. A szokásosnál is ridegebb volt, ami nyugtalansággal töltötte el Sakurat. Azok után, amik otthon történtek, nem így képzelte el az első találkozást. 

Csalódott volt? Már rég nem, inkább csak magára haragudott, amiért hagyta, hogy ismét beleélje magát ebbe az örökké tartó illúzióba. 

A kunoichi kérdés nélkül követte Sasuket, mint mindig. Igaz nem esett róla szó, de sejtette, hogy Sayaka nagyszüleihez mennek. Letértek a mozgalmas főútról és egy alig kivilágított szakaszon sétáltak még jó tíz percig. A csendet csak az útmenti tücskök ciripelése törte meg párszor. Sakura nyelt egy nagyot mielőtt megszólalt volna. Biztos volt benne, hogy ezt is tisztán lehetett hallani.

- Tudod Sasuke-kun, ez egy kedves cselekedet volt tőled. – mondta halkan és félszegen felpillantott a mellette sétálóra, akinek arca kifejezéstelen volt.

- Semmit nem csináltam. – úgy válaszolt, hogy közben rá sem nézett.

A medika csak sóhajtott, szóra nyitotta a száját, de fáradt volt. Minden értelemben. Nem volt energiája fenntartani az egyoldalú beszélgetést, ezért inkább a teliholdat kezdte bámulni gondolataiba mélyülve.

Mennyiszer révedt a fehér foltra bizonytalanul, hogy vajon látja-e még az Uchihát. Éjszakákon át sírt, könyörgött az égiekhez a holdfényénél, hogy a fiúnak semmi baja se essen. Imádkozott, hogy egyszer visszatérjen hozzájuk... hozzá.

Ezúttal pedig együtt álltak a holdsugarai alatt, viszont a közöttük lévő távolság talán nagyobb volt, mint akkor. Túl sok minden történt, túl sok volt a megválaszolatlan kérdés, és még több a kimondatlan érzés.

Miután Sasuke megpróbálta megölni, feladta a reményt abban, hogy a férfi bármikor is viszonozza érzéseit. Ettől függetlenül mindennél jobban szerette volna, hogy az utolsó Uchiha békére leljen, még akkor is, ha ez nem az ő oldalán történik meg. A vágy, hogy boldognak lássa Sasuket, erősebb volt a saját igényénél is a boldogságra... és ez valahol megrémítette. 

Már a kis kertesház verandáján álltak, amikor Sakura végre felnézett a férfi szemébe. Titkon mindig azt várta, hogy majd egyszer lát valamit az éjfekete tekintetben. Valamit, ami megerősíti, ami igazolást ad arról, hogy amik a háború után történtek és azok kétértelműségét nem csupán az elméje kreálta. Valamit, amibe kapaszkodhatna, mert kezdte úgy érezni, hogy megőrül ettől az évek óta tartó viszonzatlan szerelemtől.

Mint mindig Sasuke szemei érzelemmentesen fixírozták a nő szomorkás arcát.

- Holnap reggel elkészítem az ellenszert és visszamegyek. – kezdett bele. Mire az Uchiha bólintással válaszolt. – Ha te már nem akarsz itt lenni megértem, beszélhetek a családdal egyedül is, és te pedig folytathatod az utad. – tette hozzá félénken.

Sasuke már majdnem válaszolt, amikor kitárult a bejárati ajtó. Masaki és Hikari egyszerre borultak a medikára, aki majdnem elvesztette az egyensúlyát.

Sakura is közvetlen ember volt, nem zavarta a testi kontakt másokkal, már csak munkájából adódóan sem, viszont teljesen váratlanul érte a már-már fojtogató ölelés. Ezért csak fülig pirosodva, dermedten állt. Ezt a pár hamar realizálta és lázas bocsánatkérések közepette elengedték a vékony testet.