Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Bögrék
Ismerem ezt a mosolyt. Valami nagyon feldobta, akkor ennyire lelkes. Pakolászik kifelé a szatyorból, közben dudolászik. Maga a megtestesült boldog nyugalom.
– Akarsz főzni velem, vagy sok a dolgod? – szólít meg, kiragadva ezzel a gondolataimból.
– Elugrok tesómhoz.
– Jól van. Üdvözlöm.
A konyhapult egyre több mindennel lesz tele. Figyelem, ahogy legalább húszféle élelmiszer kerül elő, aztán jönnek a drogériás cuccok. Jól bevásárolt, legalább nem nekem kell, pedig most én következtem volna. Valahogy ritkán várja meg, mindig mentesít, ha boltról van szó. Tegyük hozzá, ő szeret mászkálni, nézelődni, én meg utálok.
Aztán előkerül a jókedv oka, az én vérnyomásom pedig megugrik. Még egy csetresz!
– Nézd, mit találtam! – újságolja boldogan. A bögre kékben pompázik, rajta egy unikornis, aminek a szarva szivárványt érint. Nem osztozom az örömében.
– Nincs még elég? – válaszolom nem túl kedvesen. Lehervad a mosolya a reakciómat látva, és zavartan a kezében tartott bögrére néz. Aztán vállat von, ismét elmosolyodik.
– Szép dolgokból sosem lehet elég.
Eldurran az agyam. Felkelek, elsétálok mellette, kinyitom a konyhaszekrény ajtaját.
– Látod ezt? – mutatok a polcokra. – Három polcnyi van. Hányat használsz belőle, hm?
– Az összeset, csak természetesen nem egyszerre – feleli a szemöldökét összehúzva. – Zavarnak a bögréim?
– Egy hadseregnek való van belőlük! Mi a francnak ennyi csetresz?!
Úgy néz rám, mintha legalábbis megütöttem volna. Az előbbi felszabadultság nyomtalanul elpárolgott róla. A konyhapultnak dől, a padlót bámulja, bánatosan lógatja a fülénél fogva az új szerzeményét.
– Eddig nem bántad.
– Sosem értettem, miért gyűjtesz ilyen hülyeségeket.
Becsapom a szekrényajtót, összerezzen a hangra. Lebiggyeszti az ajkát, de nem érdekel, ha megbántódott. Elegem van abból, hogy kerülgetnem kell a rengeteg vacakot a lakásban.
– Elmegyek tesómhoz. Ha már fontos volt venni még egyet, légy szíves, legalább dobj ki helyette egy régit – mondom kicsit higgadtabban. Remélem, ez azért nem olyan hatalmas kérés.
– Értem – feleli. Van ebben az egy szóban valami furcsa, de nem jövök rá, mi. Attól tartok, ha tovább maradok a közelében, ezen fogunk összeveszni, így inkább felhúzom a cipőm, és köszönés nélkül elindulok. Majd megbeszéljük, ha hazajöttem.
