Novellák

Csak úgy 2. fejezet

Ráérsz?

Legszívesebben elküldeném a francba, végül mégis csak annyival büntetem, hogy figyelmen kívül hagyom az üzenetét. Bár lehet, hogy a végén magammal tolok ki, akkor sem kapja meg egykönnyen sem a válaszomat, sem engem.

Tudom, hogy haragszol.

Az nem kifejezés! Elég rendesen be vagyok rágva rá a múltkoriért, de bírnám végleg elzavarni, pedig azt kellene. Igazság szerint már régen meg ideje lenne, csak nem megy. Túlságosan hiányozna, ha eltűnne az életemből.

Így van.

Nagyon gyorsan reagál, mintha csak azt lesné, mikor írok neki. Ami tekintve az ő mobilozási szokásait, majdhogynem elképzelhetetlen számomra.

Sajnálom. Felveszed, ha hívlak? Vagy felmehetek?

Ülök a telefonnal a kezemben, hezitálok, pedig pontosan tudom, hogy végül hová fog kifutni az este. Mégis húzom az időt, mintha bárkinek bizonyítanék vele valamit. Istenverte hülye vagyok, legalább én ne tagadjam, mi kell nekem. Vagyis inkább ki.

Itthon vagyok.

Tíz perc, míg ideér. Nem csoda, pár utcára lakik, épp annyi időm van, hogy lezuhanyozzak, a felöltözéssel már nem igazán bíbelődöm, felkapok egy melegítőt és az első pólót, ami a kezembe akad. Ahogy magunkat ismerem, úgysem sokáig lesz rajtam ruha.

Tornádóként kapom telibe Csabit. Érződik a hónapokig tartó elfojtás, már maga a vágyakozás leteper, ami belőle árad.

Kényeztet. Olyan területeket is bejár, amelyeket ennyi év alatt még soha. Nem tudom, ez bocsánatkérés, vagy egyszerűen ilyenje van, de eszemben sincs tiltakozni. Sőt, azt hiszem, az eszem jelen sincs.

Két teljes hétig bírta, mielőtt felülkerekedett benne a hiány. Nem tudom, pontosan az enyém, vagy csupán a szexualitásé, egy ideig gondolkodom rajta, hogy megkérdezem tőle, aztán lebeszélem róla magam. Teljesen felesleges, úgyis én jönnék ki belőle rosszul. Így viszont csak heverészek szótlanul Csabi mellett, figyelem, ahogy a hasán elnyúlva, lehunyt szemmel pihen. A vicces az egészben, hogy ilyenkor már nem merem megérinteni.

– Te hogy bírod ezt?

Összevonom a szemöldököm, és igyekszem megfejteni, pontosan mire vonatkozik a kérdés, de nem jövök rá.

– Mit?

Megmoccan, lustán rám pillant. A tekintete fürkésző, szinte súlya van.

– Az egyedüllétet.

Na, ezzel végképp elbizonytalanít.

– Épp társaságom van, azt hittem, ez neked is feltűnt.

Mosolyra húzódik a szája, egy darabig némán figyel, aztán folytatja ezt a lehetetlen témát.

– Miért nincs soha senkid?

Egyből két lábbal tipor rá a legérzékenyebb pontomra, és esküszöm, még taposgál is rajta. Nem bírom tartani a szemkontaktust, a párnára hajtom a fejemet, miközben lázasan gondolkodom, mit is kellene felelnem erre.

– Mondjuk úgy, hogy engem nehéz megfogni.

– De ennyire? – faggat tovább, nyűgös morranást váltva ki belőlem. Ha felhúz, a képébe vágom az igazat, aztán mehet, amerre lát.

– Aki pedig megfog, azt nem bírom elengedni – teszem hozzá, óvatos köntösbe bújtatva a vallomásom, és részben reménykedek, hogy veszi a lapot, másrészt azért fohászkodom, hogy ne. Visszafordíthatatlan szakadékot vájna közénk, ha értené.