Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Matyi olyan volt, akár az álom: magas, férfias, széles arccsonttal, ennek ellenére mégis lágy vonásokkal. Az a fajta srác, aki mindig úgy nézett ki, mint aki épp a kifutóról lépett le, barna haja tökéletesen állt, a ruháit mindig a friss divat szerint válogatta. Én mégsem ezért rajongtam annyira érte, hanem mert soha egyetlen rossz szót nem hallottam tőle senkire és semmire. A mosolya pedig...
Kényszerítenem kell magam, hogy viszonozzam a mosolyt, ne bamba idióta módjára álljak a villamosmegállóban. Mindig így járok, ha találkozom vele, kicsit mintha megszűnne a világ.
– Hogy vagy?
Egy pillanatra megölel, de mielőtt kiélvezhetném az érintést, már el is enged, és megindul a zebra felé.
– Köszönöm, jól.
– Bocs, hogy késtem. Nagyon átfagytál?
A tekintete végigszalad rajtam, rosszallóan bámulja a kigombolt kabátot. Reflexből húzom össze, pedig nem szól rám, mégis érzem rajta a neheztelést. Valószínűleg arra gondol, hogy vigyázhatnék jobban magamra.
– Nincs hideg – hárítok, erre elneveti magát. – Tudom, te nem bírod annyira.
– Öt fok alatt már legszívesebben egy pohár forralt borral bámulom az ablakból a fagyot – feleli csibészes mosollyal. Alkohol az nekem is jól jönne, és szerencsére úgy is terveztük, hogy megiszunk valamit. Az elmúlt két hétben lekötötte a munkája, szóval hanyagolt, és eléggé megsínylettem a hiányát.
– Szerintem már lehet kapni – mélázom el, és próbálok visszaemlékezni, mikor ittunk először tavaly, de nem emlékszem, összefolyik a múlt ősz.
– Biztosan.
Beülünk a szokásos helyünkre. Sajnos a kedvenc asztalunk foglalt, de nem különösebben zavar, a lényeg, hogy végre itt vagyunk, forralt bort szürcsölünk, és beszélgetünk. Imádom hallani a hangját, sosem szerettem a túl mély vagy túl magas hangú férfiakat, az övé viszont tökéletes.
– Milyen volt a tegnapi randid? Elég szűkszavú voltál azzal, hogy majd elmeséled.
A pult irányába fordulok, azt lesem, mennyien vannak ott, mert nincs kedvem sorban állni. Minden perc értékes, amikor Matyival lehetek, ráadásul mostanában mintha egyre kevesebb lenne belőlük.
– Pocsék. Aranyos srác, csak nem ugyanazt keressük.
– Pedig neten egész jól eldumáltatok – jegyzi meg, és igaza van, én mondtam, hogy elég hasonló a világlátásunk.
– Aztán találkoztunk, és kiderült, hogy élőben nem ugyanaz jön le, mint ami online – válaszolom, Matyi pedig nem faggat tovább. Mondanám, hogy neki könnyű, elvégre jó ideje fogalma sincs, mennyire macerás a randizgatás. Nekem sem lenne, ha bepróbálkozhatnék nála...
Matyi azonban tabu. Mióta ismerem, a barátjával él, és már előtte is régen együtt voltak. Én három éve elepedek érte, ő viszont még mindig boldog és szerelmes, és ezért egyszerre vagyok irigy és végtelenül szomorú. Szeretem látni, hogy boldog, csak sajnálom, hogy nem velem.
