Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az ördög besétált a látóterembe, és ellopta a levegőm. Nem szó szerint, bár olyan hihetetlen kísértést jelent számomra már csupán a jelenléte, hogy ennyi erővel tényleg maga a sátán is lehetne. Nem a klasszikus, vörös, szarvas alak, hanem szőke, kissé nyúlánk, ehhez képes széles vállakkal, és a kisfiús mosoly ellenére markáns arcvonásokkal. Modernkori sátánkiadás, ráadásul enyhén borostás. Nem bírok a véremmel.
– Szabi, figyelsz?
– Hát persze – vágom rá. Ugyan épp elakadt a szavam és kiütötte a szívem a mellkasom, de pont ráérek tizenötödjére is meghallgatni ugyanazt.
– Akkor mit mondtam?
Egyébként érdekelni szokott. Csak hát... Nehéz úgy koncentrálni, ha minden energiámat leköti, hogy ne pislogjak a szemben lévő asztal felé. Olyan a srác, mint a mágnes, a körmeim a farmerembe vájom, hogy valami kicsit lekössön. Nem csodálom, hogy Zolinak feltűnt, mennyire nem hallom, amit mond nekem. A teljes világom Csabi körül forog, pedig nem tett mást, minthogy biccentett felém.
– Fogalmam sincs.
– Legalább kamuznál – feleli sértődötten, erre viszont megvonom a vállam. Nem igazán hat meg, ha nyűglődik, nincs elég türelmem hozzá. Azért az alapvető udvariasság még eszembe jut.
– Bocs.
Szerencsére rövid ideig duzzog, pont azt szeretem benne, hogy nem haragtartó. Ha az lenne, már rég nem sorolhatnám a barátaim közé, mert azt én is tudom, hogy néha rémesen bunkó és nemtörődöm vagyok. Ez van, így kell szeretni.
Csabi megmozdul, felkel a székről, a tekintetem azonnal rátapad, de amikor felém pillant, és találkozik a tekintetünk, teljesen elveszek. Néhány másodperc, talán egy lélegzetvételnyi idő, és már el is fordul, a mosdó felé indul, ez mégis elegendő számomra ahhoz, hogy elmenjen a maradék eszem.
Tizenöt éves korom óta szerelmes vagyok belé. Nem tudom, mennyire sikerült titokban tartani, de eddig még soha senki sem kérdezett rá. Biztosan azért, mert ő elég nyilvánvalóan a lányokhoz húz.
Persze mások nem tudják, hogy tizenegyedikben elcsábítottam. Azóta ha néha olyanja van, az ágyamban köt ki. Úgysem hinné el senki, és amíg titok, egyedül az enyém. Nekem pedig ez számít.
Amikor kinyitom az ajtót, ő már végzett, épp a mosdókagylóhoz lép. Azonnal észrevesz, rám mosolyog, és komolyan, ennyivel levesz a lábamról. Szoborrá változva figyelem, ahogy elzárja a csapot.
– Nem mész?
Kiszárad a szám. Nyilvánvalóan lebuktam, hogy csupán kettesben akartam lenni vele, legalábbis az arcára ez van írva.
– A kezemet jöttem megmosni, mert leöntöttem sörrel – rukkolok elő a mentéssel, bár fogalmam sincs, hihető-e. Arrébb mozdul, helyet ad a művelethez, közben viszont magamon érzem a tekintetét. Az már egész jó jel, hogy nem hagy itt csak így, hanem megvár.
