2023 Adventi naptár

Öt

Nem sokkal később John és Dylan hazafelé tartottak az előbbi kocsijában ülve. A kutyák a megszokott rend szerint a hátsó ülésen foglaltak helyet, és a város elsuhanó fényeit lesték a hátsó ablakokon át. Dylan több doboz ételt szorongatott, mivel Peter ragaszkodott hozzá, hogy a maradékokból csomagoljon nekik annyit, amiből mind a hárman meg tudnak majd vacsorázni, és a fiú nyerte meg a feladatot, hogy biztonságban eljutassa hazáig.

Eddigre már majdnem teljesen besötétedett, és az utcai lámpák fényében a látási viszonyokat jóformán a végletekig rontó, sűrű tejfehér köd ereszkedett az utcákra. Ez és a hajnalban hullott hó szinte minden színt kioltott az épületek között. Egyedült a karácsonyi dekorációk fényei és a kirakatok pompája tartotta még magát.

Aznap hatalmas dugó volt a város útjain. Bár az időjárási viszonyok miatt talán nem is lehetett ezen különösebben csodálkozni. Ahogy szinte lépésben araszoltak a többi autó között egyik lámpától a másikig, egyre mélyült rajuk a csönd. Úgy tűnt Dylan is nagyon elgondolkozott valamin, és Johnnak is az aznapi iskolás csoporton járt az agya. Végül mégis ő volt az, aki megszólalt a következő piros lámpánál:

– Min gondolkoztál el ennyire? – Kicsit talán furcsán hatott éppen ezt a kérdést feltennie, hiszen az ő gondolatai is ezer felé csapongtak, és eszméletlen sebességgel kergették egymást. De azokról nem tudott volna beszélni, viszont talán a fiúéra talán tudna mit mondani.

– A kislányon – súgta Dylan, mintha bevallani is félne.

– Igen, Viktoria – árulta el a gyerek nevét John, amire a fiú meglepetten fordult felé. – Ne nézz így, megkérdeztem az egyik kísérőjüket. Szóval, min gondolkoztál?

– Csak hogy mennyire hasonlít az ő története az enyémre – ismerte be a kölyök. – Mármint persze semmit sem tudok arról, hogy az apja miért bánt vele úgy... De nem is vagyok benne biztos, hogy számít. Te is mindig azt mondtad, hogy egyetlen szülőnek sincs joga ártania a gyerekének. És ha nem érti, hogy mi a különbség nevelés, szigor és bántalmazás között, akkor nem tekinthető szülőnek.

– Igen, ez így van. És ezt a nézetemet továbbra is fenntartom – sandított Dylanra a visszapillantóban.

– Nem mondom, hogy nincs igazad – sóhajtott egy hatalmasat. – Csak azt, hogy nehéz elhinni, hogy baj van, és hogy a szüleink talán nem is szeretnek minket, amíg valaki meg nem mutatja, hogy mi a szeretet valójában. Tudod, amíg nem ismertelek meg titeket, abban a hitben éltem, hogy a szüleim szeretnek a maguk módján, és hogy talán minden gyerek számára így néz ki a szeretet. Bármennyiszer megbocsátottam volna nekik, mert azt hittem, hogy nekem is szeretnem kell őket, és ez a kötelességem.

– Igen, ezt tudom, erről többször beszéltünk már – bólintott John. – De hogy kapcsolódik ehhez Viktoria?

– Hát éppen így! – kezdett heves gesztikulálásba a fiú. – Ő még pici. Mennyi lehet, nyolc-kilenc éves? És szerintem ő már most, ennyi idősen legalább annyit megtapasztalt az apja kegyetlenségéből, mint én a saját szüleimtől majdnem tizennyolc év alatt. Mégis, ha az apja eljönne érte, szerintem azonnal megbocsátana neki mindent.

Johnt nem lepte meg, hogy Dylan nem említi a kislány anyját, hiszen ő sem tette, így pedig feltételezhette azt, hogy nem része az életének, talán sosem volt. Nem akarta belekeverni a másik szülőt is a beszélgetésbe, így a kapott információkkal vitte tovább a társalgást.

– És ez, gondolom, baj – tapogatózott. Reményei szerint a jó irányba.

– Már hogy ne lenne baj! – fakadt ki Dylan. A mai napig járt szakemberhez, hogy a traumáit fel tudja dolgozni, és általában elég jól kezelte azokat a fájdalmakat, amiket a családja okozott neki. De néha, amikor olyan témák kerültek szóba, mint például most, újra meg újra előtörtek belőle az indulatai, és minden, amiket meg nem bocsátott, fel sem dolgozott, egyszerűen csak együtt élt velük. – Nem hiszem, hogy az emberek képesek megváltozni – jelentette ki akkor keserűen, és John szíve kifejezetten sajgott érte, hogy a fiúnak ilyen fiatalon kellett azt megtapasztalnia, amit ő harmincon túl idegen országokban katonáskodva tanult meg a saját kárán. – És az, hogy meg kell bocsátani nekik, csak egy eszköz arra, hogy maguk mellett tarthassanak. Tudom, hogy Viktoria is megbocsátana az apjának, ha azt ígérné, hogy soha többet nem bántja. Tudom, mert én is számtalanszor megbocsátottam a szüleimnek, amikor ezt ígérték. Mindig... miután úgy megvetek, hogy utána napokig mozogni is alig tudtam.

Ha John nem vezet akkor, és nem markolja a kormányt, ökölbe szorult volna a keze. Elképzelni sem tudta, hogy tud valaki kezet emelni a saját gyerekére. Vagyis... sosem volt szülő, ezért nem tudott arról nyilatkozni, hogyan reagálna bizonyos nagyobb szigort igénylő helyzetekben. De azt egészen biztosan ki merte jelenteni, hogy nem folyamodott volna erőszakhoz. Amíg ő ezeken merengett, Dylon tovább beszélt.

– Amióta ismerlek titeket, tudom, hogy mennyire rosszul bántak velem, és hogy a szeretetnek semmi köze ahhoz, amit ők annak neveztek. És ezt minden hozzám hasonló gyereknek meg kellene tudnia. Viktoriának is. Meg kellene értenie, hogy a szülei nem érdemelnek bocsánatot.
John sejtette, hogy már egy ideje nem is a kislány apjáról beszéltek, hanem Dylan saját szüleiről. Csak amit nem tudott annyira nyíltan kimondani, azt úgy öntötte szavakba, hogy egy másik gyerek bántalmazójának maszkját húzta rá. Ezt szem előtt tartva reagált:

– Azzal egyet értek, hogy minden gyereknek joga van szerető szülőkhöz, sőt, a szeretetnek is alanyi jogon, az élettel együtt kellene járnia. De sajnos vannak gonosz, vagy egyszerűen csak szeretni képtelen emberek. Az utóbbiak legalább fejlődni és tanulni képesek... De az igazán gonoszok... Tőlük csak elmenekülni lehet.

– De te sem mondod azt, hogy meg kellene bocsátanom – csapott le Dylan.

– Nem. Legalábbis nem azt mondom, hogy mindenképpen meg kellene bocsánatod, akkor is, ha nem állsz készen rá. Mert ez nem kötelesség. Ennek tőled, belülről kell jönnie. Nem tartozol vele senkinek. Egyedül magadnak.

– Ezt nem teljesen értem – jegyzete meg a fiú csendesen, miközben végig John arcát fürkészte.

– Úgy értem... sokan félreértik a megbocsátást. Először is annak kell megfogalmaznia, hogy számára mit jelent ez, akinek valamiért megbocsátást kell adnia. És amiről valahogy sosem beszélünk, mert talán nem kényelmes, az az, hogy a megbocsátás nem azt jelenteni, hogy utána minden visszakerül a régi kerékvágásba, mintha mi sem történt volna. Mert erről szó sincs. A megbocsátás azt jelenti, hogy lezárod a történteket, és újra definiálod az adott kapcsolatot. Ez pedig lehet az is, hogy soha többet nem kérsz azokból az emberből, akik bántottak. Látod? A megbocsátás nem róluk szól, hanem rólad. Magad miatt érdemes megtenned ezt a lépést, amikor már készen állsz, hogy ne gyötörhessen tovább.

– Azt hiszem, így már értem... nálunk... a szüleimmel... ez mindig egy kötelesség volt. Az én kötelességem, ami járt nekik, bármit tettek is.

– Nem jár nekik. Nem tartozol azoknak az emberekkel semmivel – jelentette ki akkor határozottan John.

Éppen akkor kanyarogtak be a házuk elé, és az autó fényében Steve-et vették észre a teraszon. Ő is akkor érhetett haza, mert úgy tűnt, hogy a kulcsa után kutat a táskájában. Ahogy rávetült a kocsi lámpáinak fénye, és felnézett, őket meglátva boldog mosoly terült szét az arcán. John gyorsan beállt a behajtóra, majd amint leállította a motort, Dylan kipattant az autóból, és annak ellenére, hogy az ételes dobozokat továbbra is egyensúlyozni kényszerült, minden gond nélkül sikerült kiengednie a kutyákat a hátsó ülésről.

Az ebek fellelkesülve rohantak oda Steve-hez, hogy elhalmozzák a szeretetükkel, ő pedig boldogan állta a rohamot. Hamarosan a másik kettő is odatoppant mellé, ő pedig azonnal a karjába vonta Johnt, hogy csókkal üdvözölhesse, majd mielőtt Dylan grimaszolni kezdhetett volna, már el is engedték egymás ajkait. Steve bár párját továbbra is magához húzta tartotta, a fiatalabbat is belerántotta egy szoros ölelésbe szabad kezével, természetesen végig ügyelve rá, hogy Dylan ne ejthesse el a dobozokat.

– Hogy telt a napotok? – kérdezte tőlük fülig érő mosollyal.