Fantasióseis

16. Verani zafírok

Szavak: Signis, ibolya, zafírkék, Cannis, Veran

Ma volt az a nap, mikor végre újra visszatérhettek a verani harcosok. Csapataik nagy ünnepség keretében vonultak a várba, miután hazatértek egy újabb győzelemmel zárult csatából.

Családjaik boldogan és megkönnyebbülve látták őket viszont, míg mások könnyekben törtek ki, mikor megtudták, hogy szerettük áldozattá vált. Nem is volt ennél rosszabb dolog, mint reménykedni, majd elveszteni az egészet.

Míg mások tanúi lettek ennek az eseménynek, addig Signis egy Veranhoz közeli erdőben töltötte idejét, és ibolyákat szedett. A napfény nyakára sütött, arcán mosoly tetszelgett. Szeme örömteli fénnyel csillogott, ahogy az ibolyalila növényeket figyelte. Nagyokat szippantott erős illatukból, majd folytatta tovább kosárkája megtöltését.

Mindent begyűjtött, amit csak talált, ehető gombáktól kezdve a bogyókig, magokig, állatok elhullajtott szőréig. A fiatal lány próbált a természet adta szépségre koncentrálni, mintsem a napok óta gyülekező feszültségre, hogy mi lesz, ha nem látja viszont szerelmét.

De mihamarabb el is vetette ezt az ötletet, és tovább fókuszált arra, hogy elég nagy csokorral várja haza kedvesét, aki igazából nem is az volt. A legény talán az égvilágon semmit sem érzett iránta, legalábbis Signis így gondolta.

A gondolatra elmerengve az égbe emelte szőke fejét, zafírkék szeme a távolba révedt egy pillanatra. Álmodozva gondolt arra a bizonyos csókra, melyet a tavaszi esőben ejtettek meg még az elindulása előtt. Azóta várta vissza, hogy elmondhassa neki, milyen régóta táplál iránti többet, mint amit egy barát iránt szokás.

Mégsem tudott ott lenni az ünnepségen, a félelme nem engedte. Inkább itt akart maradni sötétedésig, hogy másnap találkozhassanak. De szíve olyan hevesen dobogott, már nem engedhette meg neki ezt a gyötrődést. El akart menni Veranba, hogy újra lássa szerelmét. Az elhatározás meg is született a fejében, és sebtében még kosarába helyezett egy maréknyi ibolyát, majd visszatért a várba.

Mikor már ott volt, bizonytalanul sétált egyre bentebb, torkában pedig egy érzelemgombóc növekedett kitöréssel fenyegetve. Egész testében érezte a kínzó feszültséget, ami majd' darabokra zúzta törékeny lelkivilágát. Csak reménykedett benne, hogy él még, hogy az ő verani zafír szerelme épen vagy csupán kisebb sérülésekkel, de hazatért. Életben van, igaz?

Signis szinte émelygett a fejében kavargó ezer meg ezer gondolat miatt, mégis megemberelte magát, s a vár kapujáig meg sem állt, ahol még mindig zajlott az ünnepség. A zafírok szép sorban meneteltek a várba, néhányuk kitört a sorból, hogy szeretteik karjába vesse magát.

A szőke leány fejét kapkodva próbálta megtalálni szerelmét, de nem lelte. A sornak vége szakadt, már nem látott mást a helyszínen. Így meggondolatlanul futásnak eredt be, a vár belsejébe, ahol körülfuttatta kék tekintetét az emberek kavalkádján. Már fél perce nézelődött, mire meglátta őt, Cannist.

Semmivel és senkivel nem foglalkozva rohant oda hozzá, miközben a fiatal férfi szemébe nézett. Cannis vörös haja pont ugyanolyan zabolátlan volt, mint azelőtt, barna írisze pedig vidáman csillogott, mikor meglátta a gyönyörű nőt.

– Signis! – kiáltotta. – Már úgy hiányoztál. Azt hittem, valami bajod lett.

– Csak hoztam neked virágot – mutatta fel a lány a kosarat és abban a sokféle természeti kincs kavalkádját. Köztük ott bújt meg a temérdek ibolya is, melyeket a szőke hajú gyorsan csokorba rendezett, s átkötött egy szárazabb növénnyel, amit ott talált.

– Ezt én kapom?

– Ki más?

– Signis... azt hiszem, mondanom kell valamit a csókról.

– Igen, micsodát?

– Hogy minden nap arról álmodoztam, mióta elmentem. Megkaphatnám még egyszer? – kérdezte a legény halvány mosollyal az arcán.

Akár ezerszer, sőt,többször is! Te minden csókot megérdemelsz, Cannis! – mondta lelkesen Signis,és hagyta, hogy gyermekkori szerelme végre a jövőbeli párjává váljon.