Fantasióseis

48. Kétséges éjszaka

Prompt: Misztikus mocsár – Túlélni az éjszakát – Egy elátkozott lovag és egy visszahúzódó boszorkány

Ha nem vigyázunk eléggé, mindketten meghalunk. Hiába építettünk kőből akadályokat, és táboroztunk le ide, a szörnyek nem rettennek meg a fénytől. Az éjszaka pedig közeledett.

A nap utolsó sugarai is eltűntek a horizont alatt. Csak a tábortűz narancssárga fénye maradt a lilás égbolttal, a sötét, erdős mocsárral és a csillagokkal. Ijesztő. Hiába szorongattam kardot a kezemben, az remegett.

Niqua felé fordultam, aki éppen az apró szigetecske egyik termetes fája alatt kuporgott, vagyis a tábortűz mellett. Nagy levegőt vettem. Reszketve fújtam ki. A hasam félelemmel teli görcs mardosta. A boszorkány összehúzta magát a hűvös éjszakában, miközben a rá jellemző szótlansággal vizslatott.

A mogyoró szempár csillogott, a lány lihegett. Veszélyesen közeledett az éjszaka. Közelebb léptem hozzá, kezem a vállára simítottam, miközben egy kósza, barna tincset söpörtem odébb az arcából.

– Próbálj megnyugodni! – utasítottam halkan. Habár én magam sem voltam az, nem tudtam kiűzni a tegnapi szörnyetegek képét.

– Üldözöttek vagyunk, Lair.

– Tudom.

– Te pedig átkozott. Nem mehetünk a védmezőn túlra, hiszen a király varázsa végez veled!

– Hiszen tisztában vagy vele, bármikor hazatérhetsz, Niqua – feleltem. A torkom kellemetlen gombóc szorongatta.

– De nem akarok. A barátod vagyok, melletted maradok.

– Miért nem?

Azonban a kérdésemre már nem érkezett válasz. A bizonytalan talajon tenyésző sás és néhány brekegő béka zaja zavart meg minket. Hörgés. Csontig hatoló, élettelen hörgés.

– Itt vannak – mondta a boszorkány. Kitartottam elé a kezem, majd felsegítettem.

Magam elé emeltem a kardom. Hamarosan megláttam őket: a halványsárgán világító szemüket, a rothadt, algával benőtt húsukat. Életben kell maradnunk. Életben. Kell. Maradnunk. Nagy levegő. Egy, kettő, három.

Amint elérték a mellkasig érő kőfalat, előrerontottam. Szúrtam. Hangosabb hörgés hallatszott. Egy koponya reccsent, amint áthatolt rajta a kardom. Vér fröccsent.

A szívem a mellkasomban kalapált, még a fülemben is hallottam a heves dobogását. Oldalra fordultam. Újra lesújtottam. Ezúttal felhasadt az egyik rém feje, rég nem használt agya kilátszott. Az éjszaka szörnyei.

Egymás után vágtam őket. Mellettem mindenféle színben pompázó fénycsóvák hatoltak sok irányba. Niqua éppen kilőtt egy varázslatot, mikor odafordultam. A narancsos fényár szikrákat szórt magából, amint felemelkedett. Ekkor szétrobbant. Legalább tízfelé áramlott.

Vér hangja. Minden csurom vér, rengeteg vér. Mégsem láttam szinte egy cseppet sem.

– Ügyes – vetettem oda büszkén.

– Te sem kíméled őket.

– Mögötted!

Éppen időben kiáltottam el magam. Az egyikük átmászott az akadályon, és megközelítette a boszorkát. Szétrobbant a teste, mielőtt elevenen széttéphette volna. Megmenekült.

Tudtam, nem értek véget a borzalmak. Rémségek jöttek. Sokan, rengetegen, talán százan is. Mi pedig harcoltunk. Én, a lovag és a visszafogott boszorkány, a kard és a mágia, az erő és az ész. Egy csapat vagyunk.

Mellbe vágott a felismerés.

Nagyot rúgtam előre, ismét hatalmas reccsenés. Ha Niqua meghal, nem marad senki más, aki támogatná a céljaim. Hiszen ő az én társam. A legjobb barátom, ha pedig meghalna...

Én is vele halnék.

– Lair, jobbra, vigyázz! – figyelmeztetett. Egy suhintással három elrohadt koponyát hasítottam keresztül. A szörnyek összecsuklottak.

Éreztem a szívem minden dobbanását. Közelebb siettem a boszorkányhoz, hogy egymást fedezhessük ezen a kegyetlen harctéren.

Egyre csak szórta a varázslatokat. Bennem pedig minden ütéssel emlékek idéződtek fel. Egy, mellkasba szúrtam. Anyám a király udvarában. Kettő, levágtam a lábát: az, ahogy meghalt a király miatt. Három, kettévágtam a testét. Hardo király kárörömmel teli mosolya, ahogy engem néz, míg a szerettemért sírok.

– Azt a nagy csoportot! – kiáltottam el magam, ahogy rámutattam néhányra. Zöld fénycsóva kapaszkodott az egyikbe, majd lánc módjára kiiktatta őket.

Négy, átszúrtam a pengét a szörnyeteg torkán. Kidőlt. A vértől csöpögő kezem, ami a király őrét meggyilkoló tőrt tartja. A bestiák egyre csak áramlanak. Mindannyian hörögnek. Bekerítenek minket.

Öt. Megpillantom a király gyönyörű lányát. Niquát. Hat, nagy suhintással lekaszaboltam többet is. A boszorkány elrablása, majd a menekülésem a stormeli kastélyból. Hét. A ma délután történtek erőteljes képe.

Nyolc. Egy rövid csók a varázsfűz alatt. Körbenéztem, és már nem maradt senki. A szörnyek kupacokban feküdtek a földön. A fű megperzselődött a mellettem lihegő nő varázslataitól.

Odafordultam hozzá. A mogyoróbarna szeme immár megkönnyebbült csillogással felelt az események végére. Addig én nem bírtam tovább. Ezernyi érzelem kapott el a láttán. A szívem heves dobogása arra sarkallt, hogy tegyem meg azt, amire a legjobban vágyom.

A tenyerem a nyakára siklott. A puha, hibátlan, hófehér bőrre. Közel húztam magamhoz, a testünk egymáshoz préselődött.

Lecsaptam az ajkára. Úgy faltam, mintha nem is lenne ennél jobb. Ő pedig nem ellenkezett. Csak ölelt, és csókolt, miközben minden porcikám lángolt a közelségétől. Tudtam, végre nem titkolózunk. Az érzéseink most már oly szabadok, mint a ketrecéből szabadult madár.

Megzörrent az erdő talaja. A tekintetem egyből odakaptam. Sötét, csuklyás alak állt ott, a kezében tőrt szorongatva. Bérgyilkos.

– Futás! – adtam ki a parancsot Niquának, és rohanva átmásztunk a kőfalon.