a halál mosolya. | 𝐛𝐭𝐬

1.

JIMIN VIDEÓHÍVÁST KEZDEMÉNYEZETT
hét személy vesz részt ebben a hívásban

- Jimin, hol az istenbe vagy? Utánad akartam menni, de nem találtam meg azt az ajtót, amin bementél. - mondta, vagyis inkább kiabálta Namjoon. Arca sápadt volt, grimasza a tehetetlenségéről árulkodott. Piroslott a szeme a sírástól, abban a percben is megállíthatatlanul folytak le a néma, segélykérő könnyek az arcán, amelyek miután végigfutottak kifehéredett bőrén, a koszos földre hullottak.

Hoseok, Yoongi karját szorítva bújt az idősebb fiúhoz, kipirosodott arcára rászáradtak a könnycseppek. Yoongi kezében remegett a telefon, szagattottan, sokszor elnyújtottan lélegzett.

Mind a heten benne voltak a videóhívásba, amit maga Jimin kezdeményezett. Azonban Jimin arca nem volt látható, egyetlen egy fekete pacát lehetett csak kivenni a kamerán keresztül. Valaki hangosan lihegett. Kemény, nehéz cipőnek a talpa koppanásait lehetett hallani, mintha az illető futna.

- Jimin, ha elmondod merre mentél legalább Namjoon megtudna találni. Tudom, hogy félsz, de nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj oké? Megoldjuk ezt is, mint mindent. Próbálj meg egy kicsit megnyugodni, rendben? segítünk neked, aztán rögtön hazamegyünk és majd nevetünk az egészen. Kérlek, mondj valamit. Minden rendben lesz. Minden. - Jin megpróbált a lehető legmegnyugtatóbban beszélni, azonban szavai olyan gyengédek és halkak voltak, hogy alig lehetett kivenni, amit mond. Szemöldöke aggódva ráncolódott, hátát a falnak kellett támasztania, ugyanis úgy érezte, hogy a lábai bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatat.

Jimin nem szólalt meg.

Mielőtt bárki mondani tudott volna még valamit, az eddigi hangos lihegés helyett, eszeveszett sikítás hallatszódott. Mint amikor kréta csikordul meg a tábla felületén: valaki valamit végighúzott a falon.

Mindegyik fiú összerezzent. Még soha nem hallottak ennyire fájdalmas dolgot az életükben. Csak sított és sikított az illető, olyan segítségkérően, olyan borzalmasan szívszaggatóan, hogy az embernek rögvest megszakadt a szíve a fájdalomtól.

Aztán hirtelen csend lett.

Senki nem mozdult. Senki nem vett levegőt. Senki nem szólalt meg. Senki nem futott. Mintha lefagyott volna a videóhívás. Csend, csend, csend.

Jimin csendbe maradt.

A képernyő hirtelen egy kicsit fényesebb lett, s a telefon látószöge is kitágult. Egy korházi ágy volt látható, amin egy fiatal fiú feküdt. Egy hosszú kés állt ki a szívéből. Arca békés volt, szemei le voltak csukva, szája egyenes vonal volt. A vér glóriaként terült el körülötte.

Mindenhol vér volt.

Meghalt meghalt meghalt meghalt meghalt meghaltmeghaltmeghalt meghaltmeghaltmeghaltmeghalt meghalt. Meghalt.

Jimin nem szólalt meg, mert ott feküdt, késsel a szívében a véres kórházi ágyon. Örökre csendbe maradt. Többé, soha többé nem fogják buta vicceit hallani, az édes, csilingelő nevetését, soha nem fogja bemutatni nekik a barátnőjét, akivel nem olyan régen jött össze és fülig szerelmes volt belé. Nem fogják látni ahogyan táncol, azt az óriási mosolyt az arcán, mikor végre sikerül neki valami. Mert meghalt. Jimin, a legjobb barátjuk, aki szinte már a testvérük, a családtagjuk volt, meghalt. Valaki meggyilkolta, lezárta az életét, amit még olyan nagyon sokáig élhetett volna. Hiszen annyi mindent akart még tenni az életben. Annyi célja volt, olyan sok kihívás kellett volna még kiállni, annyi örömöt kellett volna még kapnia az élettől. De Jimin meghalt.

Meghaltmeghaltmeghalt meghaltmeghaltmeghaltmeghalt meghalthaltmeghaltmeghalt meghaltmeghaltmeghaltmeghalt Meghaltmeghaltmeghalt meghaltmeghaltmeghaltmeghalt Meghalt.

Mindenki zokogott, siratták Jimin elvesztett életét, azokat a lehetőségeket, amiket soha nem tud megtapasztalni, siratták magukat, amiért ilyen hamar elszakította tőlük a sors, siratták Jimin hozzátartozóit, a barátnőjét, akivel mindössze egy hónapja voltak együtt.

De ha Jimin, az ő Jiminük ott feküdt, akkor ki a fene videózta le mindezt? Hol van a gyilkos és mégis miért döntött úgy, hogy ma a halál mosolyával az arcán néz rájuk?