Még Télen...

Még télen... 5.

Az orvosi rendelő szaga betöltötte az orromat, egyfolytában csak azt éreztem, még akkor is, mikor kiléptem onnan. Kaptam egy kenőcsöt, amitől elvileg jobb lesz, de igazából nem tudom, ugyanúgy fájt. Hazabicegtem, otthon pedig gyorsan lezuhanyoztam. Utána hívott a legjobb barátnőm.
- Szia csajsziiii! - köszönt nekem vidáman.
- Halii! - visítottam a telefonba.
- Mizujs, Lynn?
- Semmi... Amúgy Lau, ismered te Kevin Brown-t? - tettem fel a bennem rejlő kérdést.
- Persze, mindenki ismeri, nagyon népszerű. De tudod, nekem ott van Markus, Kevin szóba sem jöhet nálam. Amúgy miért kérdezed?
- Csak... Aaah Lau, beleestem. És már volt is nálunk meg minden, lenyúltam a fülhallgatóját, de majd visszaadom ám, nyugi - vallottam be a hatalmas gonosz tettemet.
- Lynn, szerintem benézted. Biztos Kevin Brown-ról beszélsz? Nem csak ábrándozol?
- Dehogyis, Lauren, kikérem magamnak! Azért ne nézz már ennyire hülyének!
- Jó, nyugi, nyugi. Más nem történt? - kérdezte inkább a három lépést megtartva tőlem.
- Figyelj, még nem mondtam ezt el senkinek, de... Megharapott egy róka, ne kérdezd a sztorit, hosszú, és elfertőződött. De amúgy semmi baj, csak úgy fáj hogy belehalok. Lauuuu, segíts!!
- Várj meg, Lynn, már jövök is! - játszotta a hőst.
- Várlak, szia! - tettem le.
- Sziaaaaa! - ordított bele, nem érzékelve, hogy túl hangos.
A telefonom néztem még egy ideig Lau képét, majd inkább kikapcsoltam. Soha nem érdemeltem meg hogy ilyen jó életem legyen, barátokkal, szülőkkel, Kevinnel. Úgy döntöttem, benézek a tesómhoz, megkérdezem mit csinál.
A szobámból kilépve megcsapott a gulyásleves finom illata, aminek rettenetesen megörültem, mert nyilván imádom.
- Anya! Gyulyáslevest csinálsz? - ordítottam le az emeletről.
- Igen, kicsim, tudom hogy szereted. Na meg Ben is szereti, apád is, magyarul telitalálat! - jegyezte meg anyu.
- Igen ám. Na megyek Benhez, megkérdezem hogy mizu - kiáltottam újra.
- Oké, de ha szólok akkor gyere enni.
Beléptem Ben szobájába, ami Ethan, a nagyobb tesóm szobája mellett van. Csak Ben szobája falán még dinók és aranyos tapéták vannak, míg Ethan-én már semmi, csak sima fehér-levendula színű fal.
- Szia Ben! - köszöntem neki. - Nem zavarok? Látom játszol. Ha nem baj, beszállhatok? - kérdeztem a hat éves öcsémet.
- Perszeeeee!!! Lynn, nézd, kaptam új autót. Nagyon szép, imádom a pirosat. Ethan nem hallgatott meg, pedig neki is el akartam mesélni. De legalább te itt vagy! Gyereeee, megmutatom az új kocsimat! - ömlött belőle a szó.
- Jó, jó, Ben, jövök már!
Megnéztem az autót, és láttam a gyerekkori csillogást a szemében, ami arról árulkodott, hogy őt elvarázsolja egy piros kisautó. Engem pedig ugyanez, csak egy fiú. Érdekes ez... Eközben Lau megérkezett, ő is játszott a kicsi Bennel. Mígnem nekem megszólalt a telefonom. Bementem a szobámba, felkaptam a telefonom, mikor láttam hogy Kevin hív.
- Sziaa! - köszöntem boldogan.
- Csá - köszönt komoran. - Lynn, miért nem mondtad? Miért nem szóltál? Tudod hogy milyen rosszul esik, hogy ennyire nem bízol bennem? Miért nem hívtál rögtön? - háborodott fel teljesen.
Én pedig elképedve hallgattam tovább a mondandóját...